Szászi a Bábukák után elköltözik Rimaszombatból

Történeteinek főhősei a „Városka” közéletének, társasági életének szereplői, látványosságai, szürke eminenciásai. Vagy mégsem?

Rimaszombatiként abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy szinte valamennyi főszereplőt felismertem. A hozzájuk kapcsolt sztorik realisztikus módon kezdődnek, majd szürreális fordulatot vesznek, a végkifejlet pedig legtöbbször meseszerű. Hogyan, milyen kritériumok szerint választottad ki a szereplőket?

Felettébb érdekes felismerés lehetett a karakterek beazonosítása, de le kell szögeznem valamit: a Bábukákban ábrázolt személyeket a képzelet szülte, minden hasonlóság a valósággal a puszta véletlen műve, olykor azonban mégsem. Az lesz majd igazán izgalmas, ha több olvasó találkozik egy helyen, és egymást kérdezgetik, hogy neked ki kicsoda ebben a könyvben. Ott lennék, meghallgatnám! Próbáltam kisvárosi archetípusokat ábrázolni, talán emiatt lehet olyan érzése az olvasónak, hogy ez vagy az hasonlít XY-ra vagy XZ-re. Kit eltalált, hát eltalált. Semmi személyes ellenérzés nincs ezekben az írásokban, a jelenségeket viszont vagy szeretem, vagy bírálom. Olykor tán a szokottnál keményebben. Sok kisvárosban és néhány nagyvárosban is éltem már, és lakhelyeimen valahogy mindig rátaláltam a jó és a gonosz archetípusaira. Én csak figyeltem, rögzítettem, az eszenciákat pedig kipréseltem a sokféle alakból, így váltak szereplőkké.

Olvasás közben Grecsó Krisztián Pletykaanyu című kötete jutott eszembe, amelyben valós személyek szerepelnek. Emiatt a szerző egy ideig kerülni kényszerült szülővárosát. Úgy tudom, hamarosan elköltözöl Rimaszombatból…

Ez igaz, és részben a könyv miatt, de nem kényszerből, hanem egy majdnem hétéves terv befejezéseként. A könyv szerepe ebben annyi, hogy a honoráriuma segített hozzá egy jó minőségű kazán vásárlásához. Minden helyzet és szereplő a képzelet szülötte, de a képzelet csapongó, gyakran a valóságban előforduló mintákat is figyelembe veszi, így bizony lehetséges, hogy jaj nekem! Azoknak viszont még nagyobb jaj, akik félreértelmeznek. Egyébként: micsoda dicsőség egy regény miatt üldöztetve lenni! Majd újra megtanulok futni. Bár kerekesszékben minimum 30 per órával tudok már gurulni, igaz, dombról lefelé.

Fontos, hogy egy kisvárosnak legyenek legendás alakjai, aki állandó beszédtémát szolgáltatnak a helyieknek? Létezik még egyáltalán urbánus folklór? Melyek azok a tulajdonságok, amelyek miatt ma valakit szájára vesz a város?

Az urbánus folklór – azaz régi nevén a pletyka – ma is élő műfaj, kihalásától nem kell tartani. Például amikor megbetegedtem, két hét múlva már el is temettek. Sőt, még csak három hete voltam munkaképtelen, de máris be akart valaki lépni a helyemre, azzal, hogy az a hely eredetileg is neki volt fenntartva. Persze mindez pletyka, így hallottam vissza. Egy kisvárosnak ma már nem a régi értelemben vett legendás alakokra van szüksége, hanem napi házi bulvárra. Akinek van valamije, azért, akinek nincs, azért forog közszájon. És sok a mosdatlan száj, sok mocsok ragadhat így bárkire. Kicsit ezt a jelenséget próbáltam túlrajzolva, karikírozva megfogni.

Lapunk munkatársaként az elmúlt évek alatt lehetőséged nyílt alaposan belelátni Rimaszombat életébe. Fel tudtad használni újságíróként szerzett információidat ebben a kötetben?

Az újságíró énem három éve nyugdíjba vonult, köszöni, jól van. De vigyázat: még most is belelát lakóhelye és régiója történéseibe. Olykor, ha kihúzzák nála a gyufát, Facebook-kommentet ír. Morog, mert a morgáshoz való joga még megvan. A csúsztatások, féligazságok, a sulykolt és kizárólagos vélemények szokták kiakasztani. Természetes hát, hogy átadja az írói énnek a tapasztalatokat. Amúgy meg mindenkire az ragad, amivel dolgozik. Újságíróra információ, arany-művesre aranypor, kecskepásztorra kecskeszag. Ez ilyen egyszerű képlet lenne az életre, ha valós lenne. Mindenki tegye, amihez ért. Akkor lehet gond, amikor az aranyműves kecskére kezd vigyázni, a kecskepásztor újságot kezd írni, az újságíró meg templomot kezd aranyozni.

Mostanában egyre több költőként indult szerző jelentet meg prózakötetet. Mi a különbség a két hozzáállás, nézőpont, szövegalkotási mód között, és hogyan hatnak egymásra?

Verset írni félóra alatt is lehet, persze igen szerencsés esetben, ihletett állapotban, isteni segedelemmel, múzsapuszi után. A prózához már bizony kell a jó feszes, nagy teherbírású ülőalkalmatosság az író hátsó részén. A versírás az esszenciák megalkotása, csupa csapongás és játék. A prózaírás teljesen más, távlatokban, térben és időben szerteágazó és rendkívül fegyelmezett alkotómunka. Egymást nagyon jól megtámasztják. Vers az ötödik, próza a hatodik lábam – beszámítva a csapatba a két biológiait és a két francia mankót is! Így lehet az, hogy ez a mi „hatunk” hat egymásra. Én rájuk, ők rám.