Szász Endre halálára

Óriás volt. Az érző emberhez emberien szóló, humánumtisztelő képzőművészet utolsó mohikánjainak egyike. Nem csoda, hogy a hagyaték is óriási. Hatszáz könyvet illusztrált alig tíz év alatt, 1951-től ’60-ig. Aztán újabb tíz évig, 1970-ig, festett: megalkotta a jellegzetes Szász Endre-i szépséget, azt, amivel csak ő tudta elkápráztatni a világot: az allegorikus fejdíszt viselő barokk nőalakjait. Érdeklődése tárgyát, a természet öröklétű alaptörvényeit, az állandóan létező és éltető szépséget nem csak illusztrációkba mentette át, állandó és örök művészi formákba öltve azokat. Tervezett porcelánokat (vázákat, falitálakat), ékszereket, bútorokat, faliszőnyegeket.

Óriás volt, amit az is bizonyít, hogy kellett, eladható volt, hiszen már életében utánozták, hamisították.

Óriás volt, ezért is lehetett világéletében, ahogy utolsó interjúinak egyikében nyilatkozta, magányos farkas. Miként mondta: klikkbe a gyengék mennek, egy erősebb egyéniség köré. Ő viszont erős volt. Volt elég megszállottsága, bátorsága és energiája, hogy egyedül, moderneskedő áramlatoktól és irányzatoktól, csoportoktól, érdekszövetségektől függetlenül hódítsa meg a világot. Persze, nem itthonról tette ő sem: 1970-ben elment Torontóba és Los Angelesbe. Bár edzett, kemény lélek volt, elviselte és kibírta, hogy 1950-ben ellenségként börtönbe zárták, azt viszont nehezebben viselte el, hogy kollégái, ahogy egy interjúban nyilatkozta, „egy csomó középszerű pasas többször betartott” neki. Nehezen viselte, hogy gáncsolták, bár úgy vélekedett, hogy „a középszernek az a dolga, hogy fúrjon, az alkotónak meg az, hogy alkosson”. ĺgy aztán húsz év után, amikor visszajött, úgy tudott letelepedni Somogyországban, várdai kastélyában, hogy szellemi léte ott maradt a galériákban, a múzeumokban szerte a nagyvilágban: Párizstól Montrealon át Tokióig.

Óriási volt. Bár azt hiszem, e megállapítással kapcsolatban ezúttal nem indokolja a múlt időt az a szomorú tény sem, hogy Szász Endre festő és grafikusművész, életének 78. évében tegnap elhunyt a mosdósi szívkórházban. Azt tartotta, hogy „a művészet egy nő, amelybe szerelmes az ember”. S e szerelemben, mely örök, Szász Endre mindig is óriás marad.