Szabó Tamás: Obsession

„Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon” – olvasható a Csokonai Vitéz Mihálytól származó idézet a promóciós példány borítóján. „No meg az is, aki zenészszé” – áll a folytatás a borítón belül. A korong médiavisszhangja kapcsán a napokban megkaptuk a magunkét mi, zenei téren tevékenykedo tollforgatók, rádiósok. Egyenesen a foszereplotol, Szabó Tamástól. Félreértés ne essék, nem félemlített meg észrevételeivel, nem ezért tartom fontosnak már az elején kijelenteni, hogy nekem szimpatikus a kezdeményezés, és az album is tetszik. A maga hibáival együtt, ugyanis korántsem tökéletes, de valószínuleg szándékosan nem az…

Szabó Tamás ez év legérdekesebb magyar hanghordozóját jelentette meg. Zenei szempontból és a csomagolást illetoen is. A kereskedelmi forgalomba került háromszáz példány mindegyike egyedi borítóval készült, mindegyiken más festmény látható. No, ez elég is volt pár kollégának. Leragadtak a külsonél, a borítóról regéltek, holott a lényeg a csomagolás alatt van. A zenész elsoként ezt kifogásolta. Emiatt azonban leginkább önmagát szidhatja, mivel okot adott rá, miközben a promóciós példányok borítója az említett velos idézettel sokkal hatásosabb – mondanám, ha nem tudnám, hogy az egyedi borítók is célt szolgálnak, a lemez nem csak a blueszenészek rossz helyzetére kíván rávilágítani, de errol majd késobb. Aztán olyanokat mondott, hogy manapság Alföldi Róbertnek, Pély Barnabásnak vagy neagyisten Gyozikének kell lenni ahhoz, hogy egy produkció nagyobb figyelmet kapjon, szélesebb rétegekhez is eljusson. Szerinte, ha az említett úriemberek hasonlót alkotnának, a zenei díjak mellett talán még állami kitüntetésben is részesülnének. Hozzátette, nem a személyekkel van gondja, megjegyzése az ismertségrol szól. Azt vallja, o csupán egy herflis a háttérzenészek élvonalából, s bár naponta hallható az éteren át csodás játéka valamelyik gagyiban – tisztelet a kivételnek –, ez nem elég ahhoz, hogy látványos legyen albumának megjelenése. Nagyjából ennyit mondott.

Hát, akkor vesézzük ki a lemezt. Kezdjük az alapoknál, Szabó Tamás bemutatásával. (Sajnos tényleg itt kell kezdeni.) Kizárólag a blueszenében jártasak ismerik, többek közt a Palermo Boogie Gang szájharmonikásaként. Nos, hosünknek már tele a hócipoje a blueszenészek kiszolgáltatott helyzetével – gondolom, ez kiderült. Az általa képviselt élozene ellehetetlenült. A klasszikus zenészek és dzsesszmuzsikusok is panaszkodnak, ám ezek a stílusok még mindig jobb helyzetben vannak, mint a blues. A klubokban és egyéb vendéglátóhelyeken siralmasan alacsony a zenészek honoráriuma, közben a fellépési lehetoségek is egyre szukülnek. Egy hangszeres zenész folyamatosan tanul, ellentétben az ot leváltó lemezlovasokkal, akiknél a zenei tudás kimerül a programírásban, az effektek felhalmozásában és a lemezek pakolásában. Ráadásul a zenészek a lemezlovasok fizetésének jelentéktelen részét kapják. Az Obsession (Megszállottság, Gyötrodés) címu album megszületését tehát nagyrészt a düh és az elkeseredettség motiválta. Szabó Tamás a szakma krémjéhez tartozó, mégis a perifériára sodródott, a magyar blues- és rockzene élvonalából való muvészekkel rögzítette. Egyfajta összefogás ez a zenésztársadalom részérol: a foszereplovel együtt harminchárman muködnek közre rajta. Olyan világslágereket (és egy magyar sanzont) adnak elo, amelyeket bármikor el tudnak játszani, mindegyikük ismeri oket.

Nemcsak a rétegzenészek helyzete siralmas, hanem a festoké, grafikusoké, íróké, színészeké és egyéb muvészeké is. A lemez címe: a megszállottság, gyötrodés az anyag különbözo fázisainak kivitelezésére felkért háttéremberekre is ugyanúgy vonatkozik, tehát az egyedi borítók festoire is.

Az albumon világszínvonalú eloadásban felcsendülo dalok váltják egymást a korántsem tökéletesekkel. Elsore, próba nélkül és egy az egyben lettek rögzítve, bizonyára csakis ennek tudhatók be a bakik, hiszen ezeknek a zenészeknek a kisujjukban van a zene. Az utóbbi kategóriába tartozik a záró felvétel, amely a maga hibáival együtt adja meg a tökéletes végkifejletet. A tizenöt tradicionális blueskompozíció után Az egyiknek sikerül, a másiknak nem… címu múlt század eleji magyar sanzon csendül fel – jó kis fricska ez a végén.

Meggyozodésem, hogy „normális körülmények mellett” az Obsessiont korántsem csak háromszáz ember hallgatná szívesen. Csakhogy valóban nem jut el a célközönséghez, már az út elején elakad. Értelemszeruen a kiadó sem öl bele nagyobb összeget, amúgy is falakba ütközne, mivel a bluest a rádiók, tévék nem vállalják fel, tehát hiányoznak a fórumok. Az ellehetetlenülés oka ebben, vagyis a publicitás hiányában keresendo. Pontosabban az a legnagyobb baj, hogy kevés a magyar. Átlagban a nagy zenepiacokon sincs több bluesrajongó, mint Magyarországon. A népességbol kifolyólag vannak többen, így arrafele muködnek rétegzenei rádióadók, és a zenészek is jobban megélnek.

Szabó Tamás és zenésztársai tettek egy gesztust a blueszene védelme érdekében, ami dicséretes, és ahogy írtam, szimpatikus kezdeményezés, de olyat sajnos lehetetlenség kitalálni, aminek foganatja is volna. Legalábbis ok olyat nem tudnak. Gyozike tényleg tudna – mármint a népszeruségébol és nem a tudásából kifolyólag –, de attól ments meg minket Urunk. Tehát ezután is megy minden tovább a régi kerékvágásban.

Való igaz, az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon. Vagy blueszenésszé…