Bata Éva: „A családtagjaimtól láttam azt a fajta talpraesettséget és gondolkodásmódot, ami rám is jellemző...”
Szabad maradt a korlátok között
Szép, színes tortát kapott születésnapjára Bata Éva, A mi kis falunk temperamentumos Tecája. Epres-citromosat, fehér krémmel töltve. Fájt is a szíve felvágni. De hogy a 33. vagy a 34. születésnapja volt ez, azt hirtelen ő sem tudja.
Nem számolja az éveket. Mindent, amit ez ügyben észlel, tömören foglalja össze: „Visz a vonat.” Kecskemétről került fel Budapestre, a színművészeti főiskolára, onnan pedig a Vígszínházba, ahol annyit játszott, hogy filmezni nem is volt ideje. Kilenc év elteltével aztán váltott. Szabaddá tette magát. Vendégként játszott a Radnóti, majd a Katona József Színházban, és a filmszerepek is gyorsan megtalálták.
Egymás után kapta a jobbnál jobb szerepeket a Vígszínházban. Neves rendezőkkel dolgozott, ez ügyben sem lehet oka panaszra. A biztosból lépett ki a bizonytalanba.
Nem volt az vakugrás. Évad végén elköszöntem a Vígszínháztól, és ősszel már A mi kis falunk első évadját forgattuk. Anyagilag biztonságban voltam. Nem is gondoltam arra, hogy munka nélkül maradok, és ezt nem nagyképűségből mondom, mert hittem benne, hogy biztos lesz, aki megtalál. Nem is hívtam fel senkit, hogy jelezzem, készen állok bármilyen munkára. Fordítva történt. Megtaláltak a lehetőségek.
Erősen be volt fogva a Vígszínházban. Bizonyára volt rá példa, hogy ezért kellett visszautasítania külső felkéréseket. Egy idő után talán már nem is nagyon keresték, hiszen tudták, hogy az elfoglaltsága miatt úgysem mozdulhat.
Eleinte volt egy-egy felvillanó lehetőség, amit nem vállalhattam el, és az fájdalmasan érintett. Egy idő után pedig már nem is hívtak.
Vágyott egyáltalán arra, hogy filmben is megmutathassa magát?
Gimnazistaként, de még főiskolásként is csak a színház létezett számomra. Amikor már aktívan játszottam, akkor sem gondoltam arra, hogy miért nem engem talált meg a szerep ebben vagy abban a filmben. Mindig abban lelem meg az örömömet, amit éppen csinálok. Ezért ki is elégített a színház, hiszen rengeteget dolgoztam. Most már tudom, kicsit olyan volt az egész, mintha egy zárt körben mozogtam volna.
A mi kis falunk vagány kocsmárosnőjével aztán elindult egy másik úton.
Öt évadot csináltam végig. Az első időszakban nagyon féltem. Nem sok tapasztalatom volt a kamera előtt. Az a filmes oktatás, amit a főiskolán kaptam, édeskevés volt. Egyetlen filmes kurzusra emlékszem. Makk Károly vezette. Az csodálatos volt. Jeleneteket csináltunk. Egészen pontosan: egy filmes osztálynak volt vele kurzusa, ők hívtak minket játszani, és így kerültünk mi is kapcsolatba a tanár úrral.
Milyennek látja őt az emlékeiben?
Akkor nem tudtam felmérni, hogy egy élő klasszikussal kerültünk kapcsolatba, csak azt éreztem, hogy hú, ez nagyon jó! Bizalommal és kíváncsisággal voltam tele. Sokáig nagyon furán éreztem magam a kamera előtt. Folyamatosan azt hallottam, hogy sok vagyok. El is temettem magamban az egészet. Hogy ez nem való nekem. Hogy ez egy másik szakma, amelybe bele kell tanulni. Volt egy nagyon fontos mondata a tanár úrnak. Vagy egy rendező, vagy egy operatőr szakos hallgatót instruált, erre már nem emlékszem, csak a szavaira. Trokán Nóri, az osztálytársnőm volt a jelenetben. Nem értette, mit kell csinálnia, mit kérnek tőle. Erre megszólalt Makk Károly, és azt mondta a srácnak: „Ne azt akard megcsinálni vele, ami ebben a pillanatban nem ő, hanem azt, amit most mutat.” Ő ugyanis maximálisan a színészből indult ki, rá volt kíváncsi.
Megtalálta az emberét A mi kis falunk rendezői gárdájában?
Többet is találtam. Ehhez nyilván az is kellett, hogy a figura már bejáratott legyen.
Kecskeméti lányként mennyire ismeri a falusi létet, az ottani csodabogarakat? A sorozat Tecáját látva ugyanis szemmel láthatóan beleolvadt ebbe a közegbe. Mozgatórugója lett a történéseknek.
Nem tudok konkrét személyt megnevezni, akiről a figurát formáltam volna. A végeredmény hármunk közös munkája: a forgatókönyvíróé, a rendezőé és az enyém. Otthon, az anyámtól és a családtagjainktól láttam azt a fajta talpraesettséget és gondolkodásmódot, ami rám is jellemző. Ez volt az út. Ezen indultam el. Mozaikokból állt össze a karakter. A helyzetek, a helyszín, a dialógok sokat segítettek. Beleraktam sok saját szófordulatot és ötletet.
Szerepe szerint sokszor került komikus szituációba. Például, amikor belehabarodott a papba, és egy sikamlós helyzetben megjelent a mama, aki nem repdesett örömében, amikor azt látta, amit látott.
Schmied Zoltánt a Centrál Színházból ismerem, Für Anikóval most dolgoztam először. Nagyon jó választás volt mint anyuka. Az ő fura keménysége annyira közel hozta egymáshoz a két figurát! Ha ránéztem Zolira és Anikóra, hátra kellett lépnem, mert annyi bomba volt elrejtve a kettősükben, hogy ott valóban pukkadozni lehetett volna a nevetéstől. Nagyon jól dolgoztunk együtt. Öt éven át minden nyarat együtt töltöttem a csapattal, s azalatt sok mindent megtudtunk egymásról.
Egyetlen nyáron sem zavarta, hogy a forgatás miatt nem utazhatott?
Nem forgattunk egész nyáron. Négy-öt napom mindig maradt. Rövidebb időre ki tudtam tenni a lábam az országból. A diákszínjátszó táborról sem mondtam le soha Parádfürdő csodálatos komplexumában, fent a hegyen. Abból nem engedtem. Tizenöt éve csináljuk a kecskeméti barátaimmal, akikkel egykor diákszínjátszók voltunk. Ez nyaralásnak is csodálatos. Egyébként elég későn kezdtem el utazni. Egyszer, mindenféle magánéleti zűr után a barátnőim repülőre ültettek, hogy akkor most irány Barcelona. Egyedül mentem, öt napra. Úgy jöttem vissza, mint akit kicseréltek. Ez az első szabadúszós évemben volt. A spanyolok azóta is első helyen állnak nálam. Aztán úgy alakult, hogy másodszor is eljutottam Barcelonába, de már nem egyedül, hanem a párommal, Bereczki Zoltánnal. Különben a kertünkben is nagyon jól el tudok bújni. De sok helyre szeretnék még eljutni. Bali, Thaiföld és Izland nagyon vonz.
De most jön a baba.
És nagyon boldog vagyok. A nyáron érkezik.
Michael Haneke hátborzongató történetében, A fehér szalagban játszott a Katona József Színházban, Franz Xaver Kroetz nem kevésbé idegborzoló drámájában, A vágyban a Radnóti Színházban. Előbbiben egy férjétől eltávolodott báróné volt, utóbbiban egy temetőkertészetben dolgozó fiatal nő, aki egy ölelésért még az ördöggel is összebújna. Mindkét csapatba gyorsan beilleszkedett, és itt is, ott is ragyogó alakítást nyújtott.
Besűrített az anyag, a munka. Nem bratyizni, csacsogni, csevegni kell, hanem dolgozni. Nincs, ami jobban összehozná az embereket.
Ascher Tamással először dolgozott. Izgul még egy ilyen helyzetben, érez még félelmet egy próbafolyamat elején?
Ó, hogyne! A Katona József Színházban kétfázisú volt a dolog. Elsőként Máté Gábor, a társulat igazgatója hívott fel, hogy közölje, Ascher Tamás dolgozni akar velem. Nem hittem a fülemnek. Tényleg? Én tudom, ki ő, de ő ismer engem? Akkor már túl voltam egy szerepátvételen a Katonában, a Berlin, Alexanderplatz című darabban. Aztán Ascher Tamás is szólt. Az volt a második sokk. Nagyon örültem a felkérésnek, de a próbafolyamat elején valósággal rettegtem. Pedig ismerem a saját működésemet. Amikor ennyire izgulok, hogy képes leszek-e megfelelni a kihívásnak, tudok-e eleget adni egy ilyen helyzetben, mindig abba menekülök, hogy jó, ezt most hagyjuk, kezdjünk el gyorsan dolgozni! És húzok, mint egy igásló. Szemellenzővel megyek előre. Új rendezővel elkezdeni próbálni mindig nagyon izgalmas. Irigylem azokat, akikben nincs egy szikrányi félelem sem ilyen helyzetben.
A Radnóti Színházban, azzal az erős vérttel, amelyet a Katonában vett fel, bizonyára könnyebben indított.
Alföldi Róberttel már dolgoztam azt megelőzően. A Katonában a kollégákba kapaszkodtam, a Radnótiban Robi volt a biztos pont. Ő hívott, tőle kaptam a bizalmat, ő lett a hátvédem.
Első nagyobb filmszerepét a BUÉK!-ben kapta, Goda Krisztinával azonban már korábban, a Veszettekben is dolgozott. De ott van Enyedi Ildikó Testről és lélekről című filmjében is.
Jó lenne valami nagyot játszani moziban is! Sokáig csak a sztori érdekelt a filmben, ma már másra is figyelek. Juliette Binoche, Cate Blanchett, Meryl Streep, Helen Mirren alakításait tátott szájjal nézem.
Megviselte az elmúlt évben, hogy kevesebbet volt színpadon?
A járvány első időszakát iszonyatosan élveztem. Aztán eljött az a pont, amikor úgy éreztem, itt az ideje csinálni valamit. Amikor úgy tűnt, hogy beindul az évad, nagyon megörültem. Aztán jött a nagy csönd, amikor megint leállt minden. Mára megszoktam, hogy teljes mértékben tőlem függ, mivel telik a napom. Ez elég jó állapot.
Eltűntek a korlátok.
Sokat gondolkodtam ezen. Én alapjában nagyon szeretem a szabályokat. Ha nagyon jó fej, vagy okos és tisztelettudó akarok lenni, akkor azt mondom, nem zavart a járvány miatt előírt helyzet. Azon belül is megtaláltam a szabadságomat. Ami természetesen nem azt jelenti, hogy nem vártam a változást. Ha munkáról van szó, mégis azt mondom, a szabályokon belüli korlátlanság híve vagyok.
Még valami…
Nem hagyhattam ki azt a kérdést sem, hogy látta-e Jiří Menzel Oscar-jelölt filmjét, Az én kis falumat? Látta. Még főiskolásként. De bevallja: azóta el is halványult az emlék, hiszen minden vetítésen gyorsan elaludt annak idején. Öt-tíz percnél többet nem is nagyon látott akkoriban a filmekből, mivel hajnalig elhúzódó próbák után ültek be a vetítésekre.
A szerző a Vasárnap munkatársa
Támogassa az ujszo.com-ot
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.