Szabad-e bizniszelni politikai komisszárokkal?

A Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) korábban is fontos intézmény volt, de sokáig viszonylag csendben működött, a kiállítások mellett beszélgetéseknek, könyvbemutatóknak, valamint a Margó irodalmi fesztiválnak otthont adva. A hullámok 2018-ban csaptak fel az intézmény körül, amikor annak igazgatóját, Pröhle Gergelyt eltávolították posztjáról – vélhetően azért, mert a kormányközeli szerzők mellett „a másik oldallal” szimpatizálóknak, a liberális, ellenzékinek tartott íróknak is rendszeresen teret adott. A kormánypárti Magyar Időkben megjelent, erre vonatkozó bíráló cikkeket követően 2018 októberében az igazgatónak mennie kellett, a helyére pedig egy olyan ember került, aki korábban nyíltan és büszkén vallotta magát Orbán-rajongónak. Demeter Szilárd alapító főszerkesztője volt a magyarországi regionális napilapokban megjelenő Előretolt Helyőrség irodalmi-kulturális mellékletnek, és azon dolgozott, hogy a melléklet az egész Kárpát-medencében megjelenjen.

Demeter kinevezését követően a PIM egy csapásra a kultúrstratégiai intézmények sorába lépett, és az addiginál sokkal több pénzt kapott az állami költségvetésből céljai megvalósítására. Az egyik ilyen cél „a legkiválóbb kortárs szerzők tevékenységének támogatása”.

Tavaly december 16-án jelent meg a múzeum honlapján a hír, mely szerint a PIM 2020 elejétől a tavaly elhunyt Térey János költőről elnevezett ösztöndíjat indít a középgenerációhoz tartozó írók, költők, műfordítók részére.

„Demeter Szilárd, a PIM főigazgatója levélben kereste meg az írószervezetek, könyvkiadók, folyóiratok, egyetemi tanszékek, szakmai műhelyek vezetőit, hogy tegyenek javaslatot az ösztöndíjjal támogatandó alkotók személyére. A díjat 35 és 65 év közötti, magyar nyelven alkotó szerzők kapják, hogy nyugodtabb alkotói körülményeket teremtsen számukra a Múzeum. A díjazottak száma egyszerre 30 fő. A kezdeti tervekkel ellentétben, amelyek az ösztöndíjban részesülők közül kizárták volna az irodalmi akadémiák tagjait, a jelölésnek nincsenek adminisztratív korlátai. Az odaítélésről várhatóan januárban dönt a 14 fős szakmai kuratórium. A zsűri elnöke dr. Harmath Artemisz, Térey János özvegye, tagjai pedig az írószervezetek, az Emberi Erőforrások Minisztériuma, a Magyar Művészeti Akadémia és a PIM delegáltjai.”

A szervezetek tehát megkapták a feladatot, hogy válasszák ki tagjaik közül azokat, akiket érdemesnek tartanak az ösztöndíjra. Komoly összegről van szó, havi 320 ezer forintról, amelyet öt éven át kap az illető. Ennyiből valóban megoldható, hogy a szerző minden idejét az írásnak szentelje, és akár fel is mondhasson a munkahelyén, ha úgy gondolja. (Mivel a magyar kis nyelv kis piaccal, nagyon kevesen tehetik meg, hogy művészetükből tartsák fenn magukat.) Nyilván minden szerzőnek az az álma, hogy valaki fedezze a létfenntartásához szükséges kiadásokat, amíg ő alkot. Ezáltal az „írómesterség”  is rendes munkának számíthatna.

Úgyhogy akár örvendezhetne is az írótársadalom egy ilyen lehetőség hallatán. A PIM projektje azonban pont az ellenkező hatást váltotta ki – megosztotta és egymás ellen fordította a szerzőket. Január 21-én közzétették a győztesek listáját, nem 30, hanem 45 névvel. A PIM szerint a 330 jelölt közül 30-nak ítélték oda az ösztöndíjat, viszont volt egy úgynevezett tartaléklista is, amelyen még tizenöten szerepeltek arra az esetre, ha Demeter Szilárd él vétójogával, és kihúz néhány nevet. (Ez a lehetőség már önmagában is sokaknál kiverte a biztosítékot). A főigazgató azonbban hatalmas kegyet gyakorolt, nem vétózott, sőt javasolta, hogy két évre mind a 45 író kapja meg az ösztöndíjat, azzal a kikötéssel, hogy 2021 végén a díjbizottság egy „nagy tekintélyű meghívottakból álló szakmai zsűri segítségével értékeli az ösztöndíjasok addigi munkáját, és legkevesebb ötükkel nem hosszabbítják meg a szerződést”.

Ez eleve furcsa megoldás, több okból is. Nem tudni, kikből áll majd az a bizonyos nagy vendégzsűri, amely alaposan felülvizsgálja a termést. Csak annyi bizonyos, hogy nem azok döntenek, akik az ösztöndíjasok listáját összeállították. A 45 kiválasztott tehát két éven át komoly nyomás alatt lesz, hiszen tudják, hogy olyat kell alkotniuk, ami tetszik majd az ítészeknek. Talán felesleges ragozni, miért és mennyiben sérül az alkotói szabadság, melyek azok a témák, amelyeket nem ajánlott feszegetni, kit/kiket nem ildomos kritizálni. Ez tulajdonképpen egy burkolt figyelmeztetés, hogy tessenek úgy táncolni, ahogy mi fütyülünk, mert különben ugrik az apanázs. Az pedig, hogy előre megszabták: legalább öt alkotót kiszórnak két év múlva, egészen pazar példája a fenyegetésnek, hiszen tulajdonképpen azt jelenti, hogy „muszáj lesz” megvonni öt embertől az ösztöndíjat, bármi történjék is.
Nézzük meg a névsort: Bartók Imre, Berta Zsolt, Czilli Aranka, Csehy Zoltán, Csender Levente, Farkas Wellmann Endre, Fekete Vince, Garaczi László, Győrffy Ákos, Hász Róbert, Háy János, Hodossy Gyula, Kemény István, Keresztesi József, Király Zoltán, Kollár Árpád, Kürti László, Lackfi János, Lanczkor Gábor, Láng Zsolt, László Noémi, Lázár Balázs, Lőrincz P. Gabriella, Lövétei Lázár László, Majoros Sándor, Márton László, Molnár Vilmos, Nagy Koppány Zsolt, Orbán János Dénes, Orcsik Roland, Rózsássy Barbara, Sajó László, Sántha Attila, Solymosi Bálint, Szálinger Balázs, Száraz Miklós György, Szilasi László, Szőcs Petra, Terék Anna, Varga Melinda, Végh Attila, Vörös István, Zalán Tibor, Zoltán Gábor, Zsille Gábor.  

Aki nem jártas a kortárs magyar irodalom belügyeiben, annak segítünk: vannak rajta „innen is, onnan is”, idősebbek és fiatalabbak, két szlovákiai magyar szerző (Csehy Zoltán és Hodossy Gyula), rendszeresen publikálók és nagyokat hallgatók, olyanok, akik több írószervezetnek is tagjai, így eleve több eséllyel indultak. De ami a legfontosabb: elő klasszikusok és dilettánsok is, azaz olyan műkedvelők, akik egy felelős szakmai döntést követően semmilyen körülmények között nem szerepelhetnének egy listán a legjobbakkal. Tudjuk, hogy ízlések és pofonok…, de azért minden művészeti ágnak megvannak azok a kritériumai, amelyek alapján az alkotókat besorolja a szakma. Ezzel megkérdőjelezhetővé vált a Térey-ösztöndíj deklarált célja, hogy tudniillik a középnemzedék legjobbjait kívánja segíteni a PIM.

A jelölésre jogosult szervezeteken belül többen előre jelezték, hogy nem szeretnének jelöltté válni, illetve amellett érveltek, hogy az írószervezeteknek egyáltalán nem lenne szabad részt venni a folyamatban, mert nem egyforma súllyal bírnak, a szavazataik azonban elvileg ugyanannyit érnek. Információink szerint a Szépírók Társaságának mintegy 400 tagjából csupán 120 adott le listát, így nem is tekinthető reprezentatívnak a felterjesztés. Eleve akadtak, akik nem vállalták a jelölést, vagy kihúzatták magukat az összesített listáról.  

És még egy érdekes nüansz. Szerepel az ösztöndíjasok között az az Orbán János Dénes is, aki eredetileg költő, és Demeter Szilárdhoz hasonlóan Erdélyből érkezett Magyarországra, ahol szép karriert futott be – nem elsősorban költőként, hanem a  kormányzati kultúrpolitika egyre fontosabb tényezőjeként. A Magyar Idők kulturálisrovat-vezetőjeként kezdte, majd bekerült az NKA Szépirodalmi Kollégiumába, irodalmi műsort kapott a közszolgálati M5 tévécsatornán, és ami a legfontosabb: több milliárd forint közpénzből létrehozta a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft.-t, amely az Előretolt Helyőrség nevű állami íróakadémiát működteti. Szóval ha valaki, ő igazán nincs rászorulva erre az ösztöndíjra.

A névsor ismertetésének napján az egyik kiválasztott, Bartók Imre a Facebookon jelezte, hogy nem kér a Térey-ösztöndíjból:

„Enyhén szólva aggályosnak találom a díj létrejöttének körülményeit, annak átláthatatlanságát, az azt életre hívó Demeter Szilárd személyét, és nem hiszem, hogy itt és most ebben a formában kellene támogatni azt a kultúrát, amelyet egyébként DSZ példaképe és főnöke az egész trollapparátusával tudatosan és szisztematikusan rombol körülöttünk. Mindannyian tudjuk, hogy ami történik, nem normális. Ebből az idiotisztikus és nyomasztó összegből – fejenként 16-17 millió forint – meg lehetett volna menteni a József Attila Kört” – írta Bartók Imre, hozzátéve, hogy mindezt a nyilvánosságot kerülve is elmondta volna, ha megkérdezik, de ez nem történt meg. „Mellesleg 34 éves vagyok, meg sem kaphattam volna” – tette hozzá az író, aki azt is furcsállja, hogy a zsűri két év után „kötelezően kiszór legalább öt személyt, és ez a zsűri a leírás szerint nem azonos a kuratóriummal.    

A válaszlépés nem késett sokat: másnap értesítette őt a Külgazdasági és Külügyminisztérium, hogy az eredeti tervekkel ellentétben mégsem az ő szövege fogja képviselni Magyarországot Az Irodalom Éjszakája nevű állami szervezésű rendezvényen, mivel úgy látják, „nem kíván részévé válni a hivatalos állami kulturális diplomáciának”.

A két hazai magyar kiválasztott egyike, Csehy Zoltán költő, műfordító szintén közölte, hogy nem fogadja el az ösztöndíjat, mert szerinte a döntőbizottság tagjait aligha irodalomesztétikai szempontok vezették. „Vagy az volt az elgondolás, hogy az irodalmi élet parazitáit és aljpopulációját csak mások legitimáló erejével lehet jutalmazni?”– tette fel a kérdést az Új Szóban.  

Január 31-én újabb három szerző, Szőcs Petra, Zoltán Gábor és Keresztesi József   döntött úgy, hogy nem fogadja el az ösztöndíjat, tiltakozásul a Bartók Imrét ért retorzió ellen.

A Térey-ösztöndíjasok egy csoportja közleményt adott ki, amelyben arra kérik a minisztériumot, mégis szerepeltessék Bartók Imre szövegét az Irodalom Éjszakája programjában. „Nem tartjuk elfogadhatónak, ha egy magyar írót személyes döntése miatt hátrányos megkülönböztetés ér, ezért kérjük, mégis szerepeltesse a Külgazdasági és Külügyminisztérium az Irodalom Éjszakája eredeti koncepciójának megfelelően Bartók Imre szövegeit a programban” – írta közös közleményben 24 szerző, köztük a Bartók helyett ösztöndíjhoz jutott Bartis Attila, továbbá  Garaczi László, Háy János, Hodossy Gyula, Kemény István, Kollár Árpád, Lackfi János, Zalán Tibor és Varró Dániel, aki egyébként Csehy Zoltán helyére került a névsorba, nem tudni, milyen „tartalék tartaléklistáról”.

A több mint hetven tagot számláló Bázis – Magyar Irodalmi és Művészeti Egyesület Szlovákiában szolidaritását fejezte ki Bartók Imrével, és egyúttal elutasítja a hatalmi arrogancia minden formáját az irodalom területén.

A politika tehát betette nagy, szőrös, retkes lábát a magyar irodalomba. Ravasz módon, ügyes csapdákkal, burkolt üzenetekkel. Ez a tendencia egyszerre szomorú, abszurd és felháborító és kimondhatjuk, veszélyes is.