Kocsonyástál, korrajz és egohálózat – A Petőfi Irodalmi Múzeum új Petőfi-kiállításáról

Petőfi Sándor neve összeforrt nemcsak 1848. március 15-kével, az ekkor kitört magyar forradalommal és a szabadságharc küzdelmeivel, de ezáltal az egész 1848/49-es nagy polgári átalakulással. Sőt, a forradalom költője szinte egyszemélyes szimbóluma lett a magyar nép szabadságeszményének, kultusza a 19. század végére kiépült, a rendkívül rövid, mindössze 26 évbe sűrűsödő életműből pedig minden későbbi rendszer igyekezett valamit kiemelni, felnagyítani és azt a saját igazolására felhasználni.

Nyitótér

„A tárlat hatalmas tudás-, szöveg- és képanyagot mozgat meg”, erről tájékoztat minket az első teremben közzétett „használati útmutató” (Hogyan használjuk a kiállítást?), de előre „figyelmeztetnek” arra is, hogy a kiállítók a látogatók számára külön pihenőpontokat építettek ki. A nyitótér zavarba ejtően eklektikus képet mutat: jobboldalt felállított, barna bútorfal, benne képek és személyes tárgyak, alattuk pedig fontos önéletrajzi információk szerepelnek. Ezek, az életrajzhoz kötődő legfontosabb dátumokra szorítkozó adatok Petőfi életpályájának olyan „klasszikus” tematikáira szorítkoznak, mint a család, a színészet, az iskola, az irodalom vagy a katonaság. Hátrány viszont, hogy a dátumok elég nehezen olvasható, apró betűkkel készültek és a fekete szín/metálszürke háttér kombináció sem volt a legszerencsésebb választás. Ugyanitt Petőfiről készült olajfestményeket is közzétettek – köztük talán a leggyakrabban látható Petőfi ábrázolást, Orlai Petrich Soma vörös köpenyes Petőfi arcképét, valamint Petőfi személyes használati tárgyai közül többet. Utóbbiak közé sorolhatók a most olyan közszemlére tett eszközök is, mint a költő kedvenc (1757-ben gyártott habán kerámia) kocsonyástálja, de biliárddákója, pipája és századosi kardja is – és külön érdekesség, hogy kiállításra került „J.S. 1847.” belső vésettel Szendrey Júlia jegygyűrűje is, amely egy monstrancia közepén függ. Ez is jelzi, hogy Petőfi kultusza már-már transzcendens, teologikus értelmezést kapott.

Ugyanebben a térben bal oldalt egy dizájnos üvegfal mögött Petőfit ábrázoló festményeket és róla készült szobrokat állítottak ki. Sajnos ottjártunkkor az ablakokból érkező külső fény nagyon nehézkessé tette a tárgyak megtekintését. A terem közepén felállított vitrinek Petőfi fontos köteteiből mutatnak be válogatást, a kiállított Versek, a János vitéz vagy A helység kalapácsa mindenkinek ismerősen csengenek. A tárgyak, kötetek és relikviák mellett a leginkább csak a „raktárak mélyére” rejtett kéziratokat és grafikákat a kiállítók háromhavonta cserélik, mindig egy-egy új válogatást nyújtva – olvashatjuk a tájékoztatóban. Maguk a vitrinfiókok is kihúzhatók (erről csak a teremben tartózkodó múzeumi dolgozótól értesültünk), s bennük olyan kuriózumokra lelhetünk, mint egy, a költő által faragott kupa, néhány verskézirat, kiadójával, Emich Gusztávval kötött szerződése összes költeményeinek a megjelentetésére, a Nemzeti dal német fordítása, az erős dohányos Petőfi gyufásdoboza, vagy az idősebb kollégiumi diákság által előszeretettel használt korabeli cseréppipa. A jól megfogalmazott tömör leírásokból értesültünk arról, hogy az ösztönös zseniként előszeretettel spontánnak és tervszerűtlennek gondolt költő valójában mennyire tudatos személyiség volt, egy-egy időszakához kötődő verseit pedig szisztematikusan másolta különböző versgyűjtő füzetekbe. Petőfi nagy hangsúlyt helyezett kéziratai megjelenésére, folyóirat-szerkesztőkkel levelezett, számontartotta a határidőket és jól bírta a cenzúra által problémásnak ítélt verssorai átírásával és javításával járó monoton szerkesztői munkát is.

Kötelék

Ezt az üdítően szokatlan nevet kapta a következő terem, amely Petőfi barátságait, támogató apafiguráit, udvarlásainak ideig-óráig tartó fellángolásait, majd Szendrey Júliával kötött házasságával az elköteleződött szerelmet választotta bemutatásra, vagyis legkülönfélébb társas kapcsolatait emeli ki külön. Érdekes az az adatvizualizáció, amely Petőfi egohálózatát mutatja meg. A tablet segítségével láthatjuk mindazokat, akik szorosabb-lazább szállal kötődtek a költőhöz a családi baráttól, a múzsákon át a műveiben akárcsak egyszer is emlegetett kortársakig. Ehhez a tárlat készítői Petőfi összes megnyilatkozását felhasználták. Lobbanékony természete és magas elvárásai miatt persze Petőfi viszonyai változhattak és változtak is, és lettek barátból ellenségek, vagy múzsából társak. Igazán sajnálhatjuk, hogy – olvasható a tájékoztatóban – amikor Tompa Mihály 1847-ben összeveszett Petőfivel, elégette az összes leveleit, amivel pótolhatatlan veszteséget okozott a kutatóknak. Ebben a teremben a Petőfihez és a hozzá közel állókhoz köthető olyan érdekességek is kiállítottak, mint Petőfitől, barátjának, Arany Jánosnak készíttetett kiskanál a forradalom első veretű pénzéből (aki nem volt Pest-Budán március 15-én és az eseményekről csak később értesült), a murányi várterem ajtajának egy kivágott darabja Petőfi és Tompa aláírásával, vagy Jókai Mór házisapkája.

Róna

Az egyéni szabadság a táj és a természet viszonya Petőfi költészetében egymástól elválaszthatatlanok és egymást feltételező fogalmak. „Vallomásos tájélményei romantikus látomások” és kevesen tettek annyit azért, mint Petőfi, hogy a korabeli közgondolkodásban a róna „igazi magyar táj legyen”. Ezért a Rónára keresztelt terem a költő nagy tájverseinek ihlető környezetébe, az Alföld világába kalauzol, mindezt sokrétűen és változatosan. A puszta, a csikós és a betyár idealizált fogalmai ekkor, a romantika világában alakultak ki és lettek a szabadság szimbólumaivá. Munkásságával Petőfi maga is aktív alakítója volt e folyamatnak, annak ellenére is, hogy – mint olvashatjuk – kortársai nem fogadták mindenkor osztatlan elismeréssel a kor törvényen kívüli figuráiról (betyárokról és bujdosókról) írt pozitív megítélésű és ezek bűneit relativizáló dalait. Az 1845-ös Úti jegyzetekben például a költő szekerét egy fiatal betyár állítja meg, akinek egy lapszerkesztő vagy százötven versét utasította el, aztán kiderül, hogy ez a szőrösszívű szerkesztő maga Petőfi volt – ahogy az is, hogy az egész jelenet nem több rémálomnál. De a teremben olvashatunk róluk készült verseket (van, amelyikből „népdal” is lett) és korabeli akvarelleken láthatjuk is az Alföld jellegzetes figuráit: juhászlegényeket és szegénylegényeket. Különösen érdekes a kor festményeinek és Petőfi verseinek az a válogatása, amely a korszak változatos képzőművészeti alkotásaihoz (az idilli, másutt nyugtalanító, vad, apokaliptikus tájképekhez) egy-egy, a festményekre „rímelő” – feszültséggel, erős képekkel és gyakran szélsőséges megfogalmazásokkal telített – Petőfi-versszakot társít – a falakon és a képek alatti szöveges magyarázó részben.

A kiállítás egyik célja lehet, hogy nemcsak a szerző, hanem a művek keletkezéstörténetébe – ezáltal pedig a muzeológusi munka rejtelmeibe – is betekintést engedjen. Az egyes termekben elhelyezett „kihajthatós” táblák éppen ezért fontos részleteket mutatnak meg arról például, hogyan adott Petőfi címet egy versnek, mit mire törölt ki, vagy mire cserélt fel, milyen emlékverseket írt ki, milyen szerződéseket kötött, vagy arról, ki vezetett a korban emlékkönyvet és ki és miért készíttetett portrét.

Otthon, rémek, áldozat és erő

Ezek a fogalmak a következő termek „neveit” jelölik, ami jelzi, hogy igazán komoly szándék volt arra, hogy a szövegein keresztül a költő életműve új megvilágításba kerüljön. Az Otthon központi témája a „mindig hazataláló” fiú, a gyermekkori vidéki, falusi és mezővárosi környezetben és a fővárosi gazdagon bútorozott polgári lakásban is egyaránt otthont kereső és találó költő. A Rémek a költői önkifejezés balladai, horrorisztikus és misztikus elemeit mutatják fel, amellyel Petőfi előszeretettel élt. Az Áldozat egyszerre az önfeláldozás, egyszerre az áldozatvállalás témáit járja körül, és teszi mindezt úgy, hogy a nemzetéért aktívan cselekvő romantikus művészt emeli a középpontba, az Erőben pedig a látogató a költőnek az erőhöz és az erőszakhoz való viszonyát ismerheti meg. Petőfi egyik példaképe például az 1514-es parasztfelkelés vezetője, Dózsa György volt, amiről egyik, Arany Jánosnak írt levelében is írt. Ennek a teremnek az egyik kisebb helyiségében a szemléltetés újabb modern eszközével találkozhattunk: a videóinstalláció segítségével „ott lehetünk” a Pilvaxban, meglátogathatjuk Landerer & Heckenast nyomdáját, de „bent tartózkodhatunk” Táncsics börtönében és elidőzhetünk kicsit a pesti utcán hömpölygő tömegben is.

Új hangsúlyok

A PIM új állandó Petőfi-kiállítása a költő életművét helyezi középpontjába és új megvilágításba. Teszi mindezt úgy, hogy a költő tárgyi és személyi környezetéből is sok mindent megmutat, ezen túl kiderülnek fontos hangsúlyok és sor kerül olykor átértelmezésekre is; a fókusz pedig nemcsak Petőfire, hanem saját korára, kortársaira és az utókor értékelésére is kerül. Ez a vállalás ugyanakkor igazi lehetetlen küldetés: egyszerre egyensúlyozni az elvárt ismeretterjesztés és az újat mondás kényszere, a muzeológia klasszikus szemléltető eszközei és a technika nyújtotta modern eszközök között. Petőfi pályája, irodalmi súlya és jelentősége, valamint a magyar szabadság szimbólumává vált jelensége meglehet túlságosan sűrű ahhoz, hogy ezt hiányérzet nélkül mutassuk be. Mégis, mindezzel együtt a kiállítás eléri célját. Kétszáz év távlatából hozza testközelségbe a Költőt, elkalauzol annak saját világába, ritkán, vagy a nagyközönség számára szinte soha nem látható fontos irodalmi műveket mutat meg „élőben” és el- és továbbgondolásra készteti a látogatót. Már ezek miatt is a Költő lenni vagy nem lenni megtekintése minden érdeklődő számára erősen ajánlott.