A költő hiánya

Alföldi vagyok, negyvenéves koromig el se tudtam volna képzelni, hogy Budán éljek.

(Térey János)

Sajnos már nem készül el a könyv az ő Debrecenjéről, fiatalkora városáról, pedig nagyon vártam ezt a művet is, olvasva már tőle a városról, családról, gyökerekről. Csokonai, Fazekas, Szabó Magda, s most Térey: debreceni írók és költők, s nem szentségtörés a most eltemetett alkotót e nagyok mellett sorolni, mert Térey elsőrangú költő, író lett. Pesten folytatta, csak a házasság, a gyerekek, a család röpítette át Budára, ahova az irodalmi, polgári hagyomány miatt illett is alakja. Térey hídember volt, két magyar világ határán, átjárással, ismerve az országot, értve a mételyeket.

Nagyon sok a polihisztor, aki egyszerre író meg költő meg képzőművész meg rendező és megmondóember és politikai aktivista és fotográfus. És mindenben hoz is egy egészen tisztességes minőséget. És semmi nem üt igazán szíven mindebből. Sok az univerzális zsenink.

(Térey János)

A mindig mindenhez értés kortünete, a fontoskodás, a nyüzsgés ereje: mindig látszani, mindig megmutatni magad, mindenhez hozzászólni, gyorsan szállítani a kész véleményt, kiszámítható módon. Térey viszont nem ilyen volt, ellenben kíváncsi ember; az életet szerette, a tájakat, utakat, ételeket, borokat, könyveket, színházakat. Beszélgetett és írt, sokan kedvelték őt, nehéz volt nem hatása alá kerülni okos, fanyar, szellemes, mély személyiségének. A kortárs magyar költészet élvonalának elejére ért igen fiatalon, hogy aztán versprózát, prózát is írjon magas minőségben. Egyik kedvencem a Legkisebb jégkorszak, ez a metszően pontos korrajz, apokaliptikus utópia a holnapról, a verses epika pazar teljesítménye, amelyből ezerszer többet tudhatunk meg a kétezres évek magyar felső középosztályáról, mint megannyi politológiai-szociológiai leírásból, pamfletből, vádiratból. Térey nyelve pontos és kritikus, a megértés szándéka él benne, nem a gyűlöleté. Térey szerette a hazáját, mert szerette az életet, ami itt neki adatott, minden hiányával együtt.

A legkedveltebb és, sajnos, egyben »leghájpoltabb« magyar kultusztáj, a Káli-medence, amelyben Hamvas Béla fölismerte Árkádiát, és Jancsó Miklós is a világ köldökét.” 

(Térey J.)

A Káli-medence a liberális, pesti művészvilág terepeként mutatkozik meg Káli holtak című bátor regényében, amely a kortárs színházi világ működésének apró részleteit tárja fel egy ünnepelt fiatal színész sikerein, szorongásain, életgondolkodásán keresztül. Komoly kísérlet ez egy olyan terepen, amelyen adósnak érzem a kortárs magyar irodalmat: a magyar valóság egy-egy szeletének leírása, amelyet az alkotó jól ismer – ahogyan például Tar Sándor a rendszerváltó vidéki nyomor és periféria képét hagyta ránk örökül, örökkévalóan.

A magyar közgondolkodásnak a mételye ez a megbélyegzés – pro vagy kontra. Mintha a művészi cselekedetnek csupán politikai mozgatórugója lehetne. Mintha az ember csakis társadalmi lény lenne, és nem biológiai lény is egyszerre. Ez a legbántóbb számomra. Hogyha egy közösséghez tartozol és annak karizmatikus tagja vagy, akkor ez a közösség bármivel együtt elfogad. (…) A kudarcodat ugyanúgy ünneplik, mint a remekműveket.” 

(Térey J.)

Térey Jánost a héten temették el. Két kisfiút, irodalmár feleséget hagyott maga után 48 évesen. Elment egy gondolkodó ember közülünk, aki egyesítette magában mindazt, ami szétválasztja ezt az országot, irodalmi életet, a közéletet. Térey teljes természetességgel volt urbánus úgy, hogy nem volt a vidék ellensége, része volt, értette a hazáját. Magas színvonalú munkájával, munkabírásával, alkotói fegyelmével szolgálta azt. Én ilyennek látom az igazi hazafiakat: esendőnek, szívósnak, minőségre törekvőnek, nem kérve a brancsok kritikátlan rajongásából. Remélem, még életében érezte, hogy kapott a megszenvedett elismerésből.