Súlyos szerepeket cipel a vállán

Ha csak az elmúlt évek termését nézzük: színpadon olyan szerepeket kreált, mint Valér a Tartuffe-ben, Guildenstern a Hamletben, Antonio A velencei kalmárban, Theophil Marder a Mephistóban, Cassius a Julius Caesarban, Bulgakov Margaritája mellett a Mester, Duncan a Macbethben és Georges az Őrült nők ketrecében. Finom humorát, remek karakterformáló képességét a mozivásznon olyan filmekben érvényesítette, mint az S. O. S. szerelem!, a 9 és 1/2 randi vagy a Szinglik éjszakája. Leonardo DiCapriónak pedig ő az állandó magyar hangja. Mert a puszta hangjával is mesterien bánik.

Még mielőtt az idén végre Oscardíjat nyert Leonardo DiCaprióról kérdezném, két másik színészről szeretném hallani. Wentworth Miller az egyik, akinek A szökésben kölcsönözte a hangját.

Meglepetés lehetne, én mégis elárulom, jön az új évad. Már elkezdték a forgatást.

Mennyire tudja bemérni egy színész kvalitásait, miközben hosszasan szinkronizálja?

Wentworth Miller nem Oscar-díjas színész. De ne felejtsük el, hogy egy sorozatban alapvető elvárás, hogy a színész a filmbeli karakterén belül ugyanazokat a vonásokat mutassa. Egy krimi alapján pedig, amelyben ő a jó fiú, nehéz megítélni, hol vannak a határai. Egyvalami megmaradt bennem: végig kicsit lihegve beszélt, pedig nem mindig menekült. Teljesen kisimult karaktert mutatott, míg másvalaki üvöltözött mellette, vagy szétverte a falat. Ő egészen más síkon mozgott.

Jonathan Rhys-Meyersnek akkor adta a hangját, amikor Az oroszlán télen Fülöpjét szinkronizálta.

Róla nem tudok véleményt formálni. Vele csak egyetlenegyszer volt alkalmam „találkozni”. Ebben a filmben.

Nincs olyan színész, akinek a tehetségét akár egyetlen film alapján is be tudná mérni?

De, igen. James McAvoyt nagyon szeretem.

S olyan színész van, akit kimondottan vágyik szinkronizálni?

Nincs.

Akkor parkoljunk le Leonardo DiCapriónál, akinek a legtöbbször adta a hangját.

Majdnem húsz filmjét szinkronizáltam.

Akkor melyiket nem?

A Gilbert Grape-et és A kosaras naplóját.

Drukkolt neki az idei Oscar-gálán?

Megérdemelte, nem? A másnap volt nagyon érdekes, sőt még a következő hetek is. Rengetegen jöttek gratulálni. Eleinte kérdeztem is, hogy mihez. Az Oscar-díjhoz, mondták. De nem én kaptam, feleltem. Nem baj, akkor is köszönjük, jött a válasz. Fura volt, de örültem, mert DiCapriót is nyilván szeretik az emberek, és engem is elfogadnak, mint az ő hangját. A Wall Street farkasáért a legjobb szinkronteljesítmény díját kaptam. Nem mint szép, búgó hang, hanem mint teljesítmény. Arra egyébként büszke is vagyok. Nagy meló volt és jó meló.

Mitől volt nagyobb, mint a többi?

Minden DiCaprio-filmben van valami nehézség, kihívás. A Wall Street farkasa két dolog miatt állított kemény helyzet elé. Egyrészt a Vígszínházban akkor volt A revizor főpróbahete, másrészt harmincnyolc fokos lázam volt végig, és úgy csináltam meg három nap alatt.

Mennyit segít ilyenkor a tapasztalat, hogy ismeri őt, tudja, mikor hogyan bánik a hangjával?

Nagyon sokszor hallom, hogy „te már tudod!” De nem így van ez! Igen, ismerem a rezdüléseit, a mozdulatait, a dikcióját, ám aki ennyire jó, mint ő, annál vannak meglepetések, váratlan helyzetek. A Wall Streetben pedig akkorát játszik! Ha például van egy hosszabb szerelmi jelenet a filmben, akkor már nagyjából tudom, mit fog csinálni, a lelki attitűd ugyanaz öt percen keresztül. Akkor ott tartom magam ezen a rezgésszámon. De itt nem ez történt. Itt mindig más volt.

Miközben a Vígben Bodó Viktor rendezésében A revizor LjapkinTyapkinát, vagyis a bírót játszotta.

Délelőtt próba, délután fél négyre kiértem a szinkronstúdióba, hatig ott voltam, utána vissza a Vígbe, előadás után fél tizenegyre vissza a szinkronba, és folytattuk. Hajnali negyed ötig voltunkbent,demegcsináltuk,ésnem rosszul. Nyilván híre ment, legenda lett belőle. Én ilyen vagyok. Minden pillanatban odaadom magam annak, amit rám bíztak. Másképp nem nagyon érdemes, akkor unatkoznék, nem érezném jól magam.

Megmosolyoghat, nekem is eszembe jutott, amikor DiCaprio átvette az Oscar-díjat. Ha lenne DiCaprio-díj, az Magyarországon mindenképpen önt illetné, hiszen elképesztő, amit a hangjával művel. Húsz film után, gondolom, már a színész valós egyéniségét is egészen tisztán látja.

Nem, ez nem így van. Engem, Hevér Gábort sem az alakításaimból lehet jobban megismerni, hanem akár egy ilyen interjút elolvasva, vagy ha meglesnek a kerítés mögül, amikor füvet nyírok. Az vagyok én. A színpadon egy másik ember. Azért mosolygok ezen az összemosódáson, hogy nekem gratuláltak DiCaprio Oscar-díjához. Jólesett, persze hogy jólesett, csak furcsa volt, mert nem tükrözte a valóságot. Bár itthon általam ismerték meg őt, és lehet, hogy ehhez gratuláltak? Mindegy! Amikor egy előadás végén megtapsolnak a nézők, akkor ezt azért teszik, mert mutattam nekik valamit, amit értékelnek, elfogadnak, szeretnek. De amikor be vagyok zárva egy elmegyógyintézetbe, az Bulgakov hőse, a Mester, vagy amikor Saint Justként, a párizsi konventben beszélek, az sem én vagyok. Vagy az Istenítéletben Hale tiszteletes, a Julius Caesarban Cassius. Ha jól végzem a dolgomat, őket látják, nem engem, és azért hálásak nekem, mert jól megmutattam nekik a figurát. Ezért az előbbi kérdésre csak azt tudom mondani, hogy DiCaprio milyen jó színész. De hogy otthon milyen? Ami számomra nagyon rokonszenves, sokat tesz a környezetvédelemért, és még pénzt is áldoz rá, nem keveset. Rossz ember tehát nem lehet.

Az elmúlt húsz év alatt nyilván nem kis színészi fejlődést tapasztal nála.

Épp húsz éve szinkronizáltam a Titanicot. Kilencvenöt százalékban végig ott van. Ha szinkronizálok valakit, nézőként nem tudok részt venni a filmben, csak két-három éves késéssel, amikor már kellő távolságból nézem az elvégzett munkát. Most nemrég utolért a Titanic. Jó film, ki merem mondani. Nyolcéves lesz a lányom, szóltam neki, hogy nézze csak meg. És leültem vele én is a tévé elé. Ez a fiú már húsz évvel ezelőtt is tök jól játszott. Azóta természetesen változott a hangja, mint ahogy az enyém is.

Harmadik évadját tölti a Vígszínházban. Sikerült már feldolgoznia azt a tíz évet, amely a Nemzetihez kötötte, s főleg azt, hogy szétrobbantottak egy remek társulatot?

Az idő nyilván sok sebet begyógyít. Már nem kísért a múlt, de még nem mentem vissza előadást nézni. Nekem az nem tenne jót. Aki visszamegy közülünk, és előadás után felugrik a társalgóba, azt az ott levők, akik nem szerződtek el, a vállukon viszik. Annak a társulatnak a Nemzetiben tartása is volt, nem csak története. Akkor kezdett kikristályosodni minden, Alföldi Róbert öt évében. Persze nem lehet tudni, mi történt volna, ha még ott vagyok. Az a színház dübörgött, élt, izzott, mozgott. Természetesen voltak gyengébb előadások is, naná, ez belefér, de nagyok jók, frankók is voltak. Vajon meddig maradhatott volna ez így? Mikor fáradt volna el? Erre nincs válasz. Lettünk volna annyira tökösek, hogy kitaláltunk volna valami mást, mentünk volna más után? De az a színház ott inspiráló volt. Jókor voltunk jó helyen, és tettünk is érte. Nem a véletlen hozta így. Mi ott nagyon sokat dolgoztunk. De ami ugyancsak fontos: a Vígszínházban is jókat játszom. Én lojális vagyok ahhoz a társulathoz, amelyhez tartozom. Szerintem így tisztességes, hiszen ha nincs kedvem maradni, továbbállhatok.

Stohl Andráshoz nagyon erős előadások kötik. A Mephisto, a Danton, az Őrült nők ketrece. Ez utóbbiban Georges szerepében egy mulató tulajdonosa, ahol Zaza, vagyis Stohl a sztár, aki a történet szerint húsz éve az élettársa. A magánéletben is nagyon közel állnak egymáshoz.

Nem a Nemzetiben ismertem meg Andrást, hanem a Katona József Színházban, még 1996-ban, amikor ott voltam gyakorlaton. Azóta vagyunk jó viszonyban, ami csak sűrűsödik az évek során.

Színpadon is gyümölcsöző kapcsolat ez, szilárd alapokkal.

Már a századik Őrült nők ketrecén is túl vagyunk, de nem járunk össze. Néha ugyan összeakadunk valamilyen helyen, konstatáljuk, hogy jé, te is itt vagy, aztán megyünk tovább. Ez így talán érthető, hiszen az év legtöbb napját különböző darabokban úgyis együtt töltjük. Egy hónapban a legtöbbet vele vagyok színpadon.

Rengeteget dolgozik, évad közben alig van szabad estéje.

Az is előfordul, hogy ötven napon keresztül minden este dolgozom. A fő munkaidőm este hétkor kezdődik, addig nem engedhetek le. Stresszes, idegőrlő pálya a miénk. Délután háromkor már egy sört sem ihatok meg, az ebédem is kis adag, és korábban fogyasztom el, mint mások. Most is négy olyan darabban játszom, amelyekben több mint három óráig vagyok színpadon, és folyamatosan beszélek. Szerencsére nagyon jó a memóriám. Ez képesség kérdése. Gyorsan tanulok, és nem felejtek.

Előfordult már, hogy leblokkolt a színpadon?

Soha.

Pihenni hol szokott?

Otthon nem tudok. Van egy nagy kertünk, az sem enged. Ha ki akarok kapcsolódni, el kell mennem valahová. Most is ez lesz. Megyek a Lukács fürdőbe, és megpróbálok nem gondolni semmire. Ami nem megy.