Stock, Aitken és Waterman, a slágertrió

Nemrég egy közvélemény-kutatás arra a meglepő eredményre jutott, hogy a britek a Stock, Aitken, Waterman trió munkásságát tartják Margaret Thatcher uralma után a legrosszabb dolognak, ami a nyolcvanas években történt – megelőzve Csernobilt vagy az évtized futballal kapcsolatos nagy tömegtragédiáit.

Hogy minek köszönhetik ezt a „népszerűséget”? Száznál is több TOP 40 slágert adtak Nagy-Britanniának (köztük 13 listavezetőt), amelyek ráadásul rövid idő alatt tarolták le az eladási listákat, a nyolcvanas évek közepe és a kilencvenes évek legeleje között. Gyorsan és hatékonyan dolgozva húzták rá minden előadójukra ugyanazt a hangzásvilágot.

Mike Stock, Matt Aitken és Pete Waterman mindezek ellenére elmondhatja magáról, hogy a hatvanas évek amerikai slágergyára, a Motown szigetországi megfelelői, akik a maguk idejében arannyá változtattak mindent, amit csak megérintettek.

Bár a trióban a zenei alapokért Stock és Aitken voltak a felelősök, valószínűleg semmire nem mentek volna, ha nincs mellettük a nagyszájú Waterman, aki a legkreatívabb volt közöttük.

Waterman fiatalkorában „trainspotterként” kezdte pályáját, és miután – esetenként lopott – vasúti relikviákat is gyűjteni kezdett, korán meggyűlt a baja a törvénnyel. Hamar kimaradt az iskolából, ami azt eredményezte, hogy analfabétaként vágott neki az életnek, de ez nem akadályozta meg abban, hogy mérsékelten sikeres lemezlovas-karriert indítson. Később – rövid szünetektől eltekintve, amikor sírásóként vagy bányászként dolgozott – egyre jobban beépült a zeneiparba, és producerként is sikeres lett, de az igazi nagy dobására már közel a negyvenhez került sor: ekkor találkozott Stockkal, majd Aitkennel, akik mindketten stúdiózenészként és producerként próbálkoztak a megélhetéssel, nem túl nagy sikerrel.

1984-ben alakult meg a Pete Waterman Limited (PWL), amely kezdetben a főként a melegklubokban népszerű elektronikus tánczene, a Hi-NRG stílusában írt diszkóslágereket. Közülük elsőként a duci transzvesztita Divine révén került fel SAW-szerzemény a listákra, majd Hazell Dean Whatever I Do (Wherever I Go) című szerzeménye lett az első TOP 10 sláger. Az első listavezető sem váratott magára sokáig: ez ugyan a Dead Or Alive You Spin Me Round című, ma már klasszikusnak számító slágere volt, amelyben nem szerzőként, hanem csak producerként működtek közre, de Stockék diszkós Hi-NRG alapjai nélkül kérdés, meddig jutott volna.

A következő nagy dobás a Bananarama áramvonalasítása volt, és a Venus vélhetően mindenki által ismert agresszív diszkóalapjaival a Stock, Aitken, Waterman végképp jegyzetté tette a nevét a szakmában, ám az igazi sikersztori csak ezután kezdődött.

Watermanék futószalagon kezdték szállítani az egyre populárisabb slágereket, és ezek egyre inkább olyan, előzőleg ismeretlen előadókhoz kapcsolódtak, akiket a SAW trió fedezett fel és indított el a pályán. Az első ilyen Mel & Kim volt, majd jöttek a többiek: Rick Astley, Kylie Minogue, Jason Donovan. 1987 Astley éve volt, a következő Kylie-é, míg 1989-ban nemcsak Jason Donovan tarolt (övé lett az év legnagyobb példányszámban eladott nagylemeze), de a Stock, Aitken, Waterman legsikeresebb éve is: tizenkilenc TOP 10 sláger, ebből hat listavezető, és velük akart dolgozni a Judast Priest, Cliff Richard és Donna Summer is – és akkor Samantha Foxot még nem is említettük, akinek szintén szállítottak slágert.

A trió, amely pár évvel korábban még a popsajtó kedvence volt friss és úttörő produkciós módszerei miatt, rövidesen első számú közellenség lett. A „Stop! Aitken Waterman” szlogenné vált, Watermanéket kikezdték azért is, ahogyan bántak a sztárjaikkal, akiknek nem sok függetlenséget hagytak. És persze a nagyhangú nyilatkozataik sem segítettek a helyzeten, amelyekkel a médiát hangolták maguk ellen, sőt még halálos fenyegetéseket (!) is kaptak a dalaiktól csömört kapó állampolgároktól.

Az igazi gond azonban az volt, hogy közvetlenül a csúcsot jelentő 1989-es év után a SAW sikersorozata megakadt. Egyrészt előadóikat különböző okok miatt elvesztették, másrészt a legmodernebb pop- és tánczenei trendeket Watermanék már nem értették meg, akárcsak a hiphopot, sem a sampling technikát, és dalaik elavultnak, lefutottnak és unalmasnak tűntek az új évtizedben. Elsőként Aitken távozott a süllyedő hajóról 1991-ben, majd később Stock és Waterman útjai is szétváltak.

A trió később a bíróságon egyesült újra, ahol Stock és Aitken hiába szeretett volna több részesedést kicsikarni a jogdíjakból Watermantől, aki hatvanmillió fontos vagyonával messze a leggazdagabb lett hármuk közül, és még a brit királyi vasúttársaság privatizációja idején saját vasúti céget is alapított, visszatérve legelső szerelméhez. Ő egyébként a Steps együttes gründolásával újabb sikereket aratott az ezredfordulón, de ezek azért nem mérhetők a SAW aranykorához, hiszen a Steps senkinek nem jut eszébe a kilencvenes évekről, viszont ha a nyolcvanas évek kerül szóba, akkor egyértelmű, hogy előbb-utóbb Stock, Aitken és Waterman is.

Rick Astley

Az énekest maga Pete Waterman fedezte fel, amikor egy warringtoni fodrászoknak rendezett karácsonyi partiján hallotta énekelni. Kérésére az akkor még csak tizenkilenc éves Astley a PWL londoni stúdiójába ment, ahol kezdetben teát főzött a többieknek és csak figyelte őket, majd aztán elindult a saját pályája. Rögtön első kislemeze, a Never Gonna Give You Up listavezető volt Angliában, ahol az év legsikeresebb kislemeze is lett abban az évben. Astley volt az első férfi előadó Nagy-Britanniában, akinek az első tíz kislemeze egyaránt a TOP 10-be jutott. De Astley a listák élére került Amerikában és Európa számos országában is, tényleg a korszak legnagyobb sztárjai közé tartozott. Először megpróbálta a SAW nélkül, és bár Cry For Help című kislemeze még sláger volt 1991-ben, a többi kislemezdal már eltűnt a süllyesztőben. Astley azóta megjelentetett még pár lemezt, de legjobb esetben is csak közepes sikert értek el, ám most egy rövid hír látott napvilágot arról, hogy egy kisebb turnéra indul.

Kylie Minogue

Bár Kylie tizenévesen már hatalmas sztár lett Ausztráliában a Neighbours (Szomszédok) című szappanopera szereplőjeként, majd egy régi rock & roll klasszikus, a Loco-Motion átdolgozásával énekesnőként is hírnevet szerzett. Mindez azonban Angliában még kevés volt, így eshetett meg, hogy amikor összehozták Stockékkal, azok alig tudtak valamit Minogue-ról. „Amikor az I Should Be So Luckyt készítettük, fogalmunk sem volt, mennyire népszerű is volt Kylie” – mondta később Pete Waterman. Kylie bemutatkozó lemeze az évtized ötödik legnagyobb példányszámban fogyó albuma lett Nagy-Britanniában, és joggal tűnt úgy, igazi gyémántra leltek Watermanék. Minogue azonban fellázadt a trió stílusa ellen, és 1992-ben szakított velük. A többi „lázadóval” ellentétben Kylie-nak sikerült a bravúr, és egy kisebb hullámvölgy után független és öntudatos énekesnőként építette újjá a karrierjét a kilencvenes években.

Jason Donovan

A szintén melbourne-i születésű Donovan mindenben Kylie példáját követte: ő is a Neighboursban tűnt fel, hogy aztán Londonba tegye át a székhelyét, ahol a SAW tette sínre az ő karrierjét is. Ráadásul egy ideig jártak is Kylie-val, és persze elénekelték az Especially For You című duettet is, amely a korszak egyik legnagyobb slágere lett. Jason aztán szólóban is sikert sikerre halmozott: a Ten Good Reasons című lemezével ő lett a legfiatalabb énekes, aki listavezető helyezést ért el a brit albumlistán 1989-ben, és évekig ő lett a tinilányok legnagyobb kedvence. Manapság musicalekben énekel, és éveken át küzdött a kábítószerekkel is.

Mel & Kim

„Számomra a mai napig ők az igazi Spice Girls. Mind attitűdben, mind önbizalomban ők testesítették meg a girl power koncepciót” – mondta róluk érezhető fájdalommal Pete Waterman, ami nem is csoda, hiszen a két félig karibi, félig brit származású brixtoni lány előtt nagy karrier állt, amely tragikusan hamar ért véget. Melanie és Kim Appleby voltak a Stock Aitken Waterman „istálló” első igazi felfedezettjei: 1987-ben négy kislemezük is felkerült a brit listára, közülük a Respectable meg sem állt az első helyig. Egzotikus és vagány megjelenésükkel igazi egyéniségnek számítottak, és minden adott volt, hogy meghódítsák az egész világot, ám a sors nem így akarta. Egyrészt Rick Astley és Kylie Minogue sikerei kicsit háttérbe szorították őket, de az igazi problémát Mel egészségi állapota jelentette. A fiatalabbik Appleby nővért gerincrákkal diagnosztizálták, és 1990-ben meghalt. Kim szólóban próbálkozott, a Don’t Worry című slágere az év végén még felkerült a brit lista második helyére, de utána elfogyott a patron, és rá kellett jönnie, hogy egyedül nem megy.

Big Fun

Ez a rövidéletű fiúcsapat 1989-ben tűnt fel a Blame It On The Boogie című Michael Jackson sláger átdolgozásával, és egy ideig a legnagyobb sztárok közé tartoztak, de két évvel később már alig mondott a Big Fun név valamit bárkinek is. Egyetlen albumuk jelent meg, de pechjükre már a Stock, Aitken, Waterman korszak leszálló ágában történt mindez, és a kedvezőtlen popzenei klíma ellen már semmit nem tehettek.

The Reynolds Girls

Ez a két pimasz liverpooli csitri 1989-ben osztotta meg az Egyesült Királyságot az I’d Rather Jack című slágerrel, amelyben beszóltak mindenkinek a Rolling Stonestól kezdve a Dire Straitsig, és kijelentették: minden generációnak a saját zenéje a non plus ultra, miért nem hallhatják hát ezt a rádióban? És miért van az, hogy a rádiókban a zenét mégis olyan emberek állítják össze, akik kétszer olyan idősek, mint ők? – tette fel a kérdést Aisling és Linda Reynolds – az már csak a hab a tortán, hogy ezt szintén náluk majdnem idősebb emberek írták. Az I’d Rather Jack sláger lett, a Reynolds-lányok egyből függetlenítették is magukat Stockéktól – azóta se nagyon hallott róluk senki.

Brother Beyond

A négytagú Brother Beyond sikertelen fiúcsapatként kezdte karrierjét, kislemezeik nem sok vizet zavartak a slágerlistákon, ám aztán a SAW trió vette kezébe a dolgokat, és az együttes csodák csodájára befutott. A The Harder I Try, majd a He Ain’t No Competition is bekerült a TOP 10-be, és a tinimagazinok kedvencévé tette a Brother Beyondot, amely aztán elkövette a szokásos hibát: a saját lábára próbált állni. Ez nem sikerült, az 1989-es Trust című lemez jókora bukás volt, és az együttes nem sokkal később fel is oszlott. Az énekes Nathan Moore később egy másik fiúcsapat, a Worlds Apart tagjaként lett ismét népszerű. (origo alapján pj)