Sortűz a magyar Macondo megálmodójáért

A ’80-as években, amikor a televízió még készített játékfilmeket, s amikor a gyerekek még folytatásos ifjúsági filmeken nőttek fel, nem a Cartoon Network vértől csöpögő, ízlés- és egyéniségromboló szörnyűségein, többször találkoztam serdülőként Gion Nándor nevével. A kárókatonák még nem jöttek vissza, a Postarablók, amelyeket András Ferenc rendezett vagy a Franciaországban élő Szabó László által filmvászonra álmodott Sortűz egy fekete bivalyért megragadták gyermeki képzeletemet, hisz annyira rólunk, rólam szóltak, holott mindhárom története valahol a többnemzetiségű, szerbek, magyarok, cigányok, zsidók, svábok lakta Vajdaságban játszódott a ’40-es, ’50-es évek fordulóján.

A valóságban csak a 90-es évek közepén találkoztam vele, amikor fiatalabb írótársa, a Márton Áron Szakkollégium akkori nevelőtanára, Szatmári István meghívta egy kötetlen beszélgetésre. Gion nemcsak írónak volt kitűnő, hanem beszélgetőtársnak is, és tíz óra is elmúlt, amikor felfüggesztette a mesélést. Mivel a város másik végén lakott, hazafelé tartván közösen folytattuk a beszélgetést. Engem a filmek érdekeltek, mert szégyenszemre akkor még nem olvastam a közben immár tetralógiává bővült családregényét. Mesélt Szabó Lászlóról, akinek, amikor felkereste, nem hitte el, hogy a film valaha is elkészül, Jean Louis Trintignant-ról, aki elvállalta a főszerepét, s mire a villamos leért a Népstadionig, szinte végigdöcögött az egész életén.

Gion 1941-ben született Szenttamáson, s egész 1992-ig maradt Újvidéken, ahol volt újságíró, főszerkesztő a Rádióban, és igazgatója az ottani magyar teátrumnak. Ez volt élete egyik legnagyobb tévedése, ezzel a feladattal nem tudott megbirkózni. 1992-ben ugyan Budapestre költözött, gyerekei is itt leltek új otthonra, de édesanyját nem tudta felcsábítani. Ő már ott akart meghalni a szülőföldjén.

Különös világ lehetett az ’50-es évek Jugoszláviája, amely függetlennek mutatta magát mind a Nyugattól, mind a keleti blokktól. Volt ebben szabadság is, hisz nyitottá vált az út a nyugati demokráciák felé, de elzárta a határokat az anyaországtól. Mosolyogva mesélte, hogy amikor megjelent a Testvérem, Joáb című regénye, csak titokban tudta becsempészni Magyarországra. A könyvből néhány példányt letett az étkezőasztalra, rá abroszt terített, s kirakta az otthonról hozott elemózsiát. ĺgy sikerült bejutnia a magyar irodalomba. 1973-ban jelent meg a Virágos katona című családregénye, amely ősei történetét dolgozza fel a XIX. század végétől kezdődően. Poros kisfalu izgő-mozgó hősei jelennek meg elementáris erővel. Szinte látjuk őket magunk előtt, nem is regényt, hanem mikrotörténelmet olvashatunk.

„1978-ban a Szabad Európa egyik 1978-as műsorában Gion Nándort a magyar Garcia Márqueznak neveztem. Akkor úgy gondoltam, hogy a vajdasági Szenttamás története erényei ellenére is ismeretlen, kisebbségi irodalom marad. A világ azonban forog tovább keserű levében. A Balkán szenvedéséről ma már többet tud a világ, mint a hetvenes évek közepén. Ha lefordítanák Gion Nándor trilógiáját, ez a magyar Macondo méltán képviselhetne bennünket a világban.“ – írja Ferdinandy György. Stefan Krebs, a családot és jövőt alapító sváb molnár, Rojtos Gallai István, a citerájához vonzódó megrokkant molnárlegény, Csoszogó Török Ádám, aki kivonul ebből a társadalomból, hisz annak ostoba és kegyetlen játékszabályait nem tudja elfogadni, Gilike, a hibbantnak tartott kanászgyerek, aki az ujjaival játssza el mindazt, ami körülötte történik, Szentigaz, az öreg jövendőmondó s a többiek mind-mind megelevenednek Gion tolla alatt. A Rózsamézben folytatja a családtörténetet, s míg a két regényben az író meséli el a történeteket, addig a harmadik rész már narrációs technikát alkalmaz. Az Ez a nap a miénk az ún. felszabadításig meséli el a Gion család izgalmaktól nem mentes életét.

Magyarországon írt első regénye, az Izsakhár megkapta az Év könyve díját, s Gion Nándor még megélhette azt is, hogy ezekben az ínséges időkben, amikor már évek óta alig készül tévéfilm, a Magyar Televízió tévéjátékot készített belőle A szivárvány harcosa címmel, Havas Péter rendezésében, Gálffi Lászlóval M. János, azaz az író szerepében. A regény már a ’90-es évek elejét idézi, azt az időszakot, amikor az írónak döntenie kell – marad-e s vállalja azt, hogy bármikor megölhetik, vagy otthagyja szülőföldjét, s megfutamodik.

A ’90-es évek közepén nagy visszhangot váltott ki a Vád című forgatókönyve, s az abból készült Sára Sándor-film, amely a felszabadító szovjet katonáknak „állít emléket“. Emlékszem Dobos László szenvedélyes esszéjére, amelyben védelmére kel a filmnek.

Ballagunk a selyemfonógyár melletti elhagyatott utcán 1997-ben, s arról vitatkozunk, hogy érdemes-e még írni, kultúrát csinálni. Talán a film az, mondja Gion, amely még tud tömegeket mozgatni. Látni az arcán, hogy inkább hivatalból lelkendezik, hisz mihez is kezdjen valaki túl az ötvenen, akit az Isten is erre a szakmára teremtett. Talán még egyszer találkoztunk, s mindannyiszor, amikor a televízió elővette a filmjeit. Talán az egyik legnagyobb magyar író filmjeit.