Sokat dolgozik, de már csak kis szerepeket vállal

Bal kezével kavarja a kávét, illetve el a cukrot, jobb csuklójában elhalt egy ideg, de vezetni azért tud. Fél kézzel. Beletanult. Fél ötkor ment aludni, közli, azért olyan álmos. Késő estig próbált, aztán tévézett. Hajnalig. Még mielőtt az első kérdést feltenném, dohog egy picit. „Mi újat tudok én még mondani magának? Semmit. Mindent százszor hallott már.“

Mindjárt megcáfolom. De szaladjunk előbb vissza két és fél évet az időben. Az a bizonyos öt nap, ami kiesett az életéből, foglalkoztatja még?

Egyáltalán.

Bepótolta?

Nézze, én Isten kegyeltje vagyok. Először is volt egy gyönyörű halálom. Azóta azon töprengek, hogy az Isten talán azt mondta magában, olyan gazdag életet adtam ennek a nőnek, még a halála is ilyen szép legyen? Visszahozom. Elmentem és visszajöttem. Néha eszembe jut, bár nem gondolkozom ezen, hogy ha létezik pokol, akkor az a halál előtti hosszú szenvedés. Én pedig méltósággal szeretnék szembenézni azzal, hogy el kell menni. Egyébként nem is tudtam, hogy meghaltam. Klinikai halott voltam, de nagyon szerencsés vagyok. Édesanyámnak agyérgörcse volt, neki is kimaradt öt nap. Utána még élt huszonvalahány évet. Normálisan. Mikor én felébredtem, mert arra számítottak, hogy két nap után kinyitom a szemem… van ez a módszer, hogy jég között tartják a fejét az embernek, és mély altatásba teszik… csakhogy én sem a harmadik, sem a negyedik napon nem nyitottam ki a szemem, csak az ötödiken, hajnalban, és azt kérdeztem magamtól, hol vagyok? Elnéztem az ablak felé, rájöttem, hogy nem Velemen vagyok, hanem kórházban, és azonnal átfutott az agyamon, hogy olyasmi történhetett velem, mint akkor anyámmal. Ettől abszolút megnyugodtam. Hát ilyen mázlim van!

Állítólag kocsival ment be a kórházba.

Én arra sem emlékszem, hogy bementem. Ez már mind kiesett nekem. Miután kinyitottam a szemem, tökéletesen magamnál voltam, de sem beszélni, sem mozogni nem tudtam. Nem lélegeztető gépen voltam, hanem egy csövet raktak a torkomba. Meg sem kérdeztem, hogy miért, miközben két napig egyetlen másodpercet sem aludtam. Éreztem, hogy meg fogok fulladni, ha nem veszik ki a csövet. Úgy látszik, ha az ember ilyen állapotban van, ezt át tudja gondolni, és nem riog. Különszobában voltam, az ajtóm előtt lefolyt egy társalgás, amit én végig hallottam. Valaki azt mondta: „Ezt ki kell venni!“ A csövet. Mire egy másik hang: „Nem lehet, hiszen most tért magához.“ „El kell nyisszantani a torkát, ennyi az egész!“ „Egy ilyen embernek nem lehet azt mondani, hogy elnyisszantjuk a torkát!“ És akkor lemondtam az életemről. Egyszer csak hirtelen kivágódott az ajtó, mint később kiderült, jött Iványi Zsolt docens, és azt mondta: „Kérem, bólintson, mert én vezetem az osztályt, és egy személyben döntöttem. Kiveszem a csövet.“ Embert úgy még nem látott bólogatni, ahogy én bólogattam. Mint egy őrült. „Tessék várni!“ - folytatta a docens. De én akkor sem álltam le. „El kell nyisszantani a nyakát.“ Bólogattam megállás nélkül, és közben eldöntöttem, hogy életben maradok. A lényeg az, hogy hihetetlenül kiszolgáltatott, kemény két hónapot töltöttem az intenzív osztályon, de életemben ritkán voltam olyan boldog. Mert nézze! A családomat leszámítva mindig tudtam, hogy van a közönségnek egy része, aki engem ölben tart, és átsegít mindenen. De hogy ennyien szeretnek, s az árad felém, azt nem gondoltam volna, megmondom őszintén. És nincs is annál nagyobb dolog a világon, mint ha az ember szeretni tud, mert akkor viszont is szeretik. Talán így van ez.

Szeretni pedig mindig tudott. Ez nem okozhatott gondot az élete során.

Feltettek egyszer egy hülye kérdést. Hogy milyen útravalót adnék a gyerekeimnek? Hát milyet? Az embernek meg kell élnie a saját életét, nem lehet tanácsokat adni. Egyszer felébredtem hajnalban a kórházban, és azt mondtam: igen, az a legeslegfontosabb a világon, hogy az ember szeretni tudjon. Talán azért volt ez, mert tízéves koromban elkerültem otthonról. Csodálatos családban éltem, de ahogy idegen környezetbe kerültem, rájöhettem, hogy ha azt akarom, hogy szeressenek, nekem is szeretnem kell. És én nagyon szeretem az embereket. Ritkán történik meg, hogy valakit nem tudok.

S akkor eltolja magától?

Nem haragszom én, csak megszűnik számomra létezni.

Olyan rendezővel vagy olyan kollégával sosem dolgozott még, aki meglehetősen zord érzéseket váltott ki önben?

Nem. Mindig nagyon nagy szerencsém volt. Lehet, hogy valakit nem szerettem annyira, igazából azonban senki nem idegesít, csak a tehetségtelenség. Énmiattam kilencvenezren is állíthatják magukról a világon, hogy ők rendezők, az én szememben ennél mégis sokkal, de sokkal kevesebben vannak. Ha láttam valakiről, hogy nem tud rendezni, de legalább kedves, művelt és okos volt, akkor azzal könnyebben boldogultam. Ha nagyon tehetségtelen volt valaki, én azzal is elhercigeskedtem. Csak közben éreztem, hogy nem tudok jó lenni a darabban. Én csak örömből tudok dolgozni. Olyat nem kérdezek, hogy ne haragudjon, maga miért rendez? Akkor leteszem a szerepet. Olyat meg nem csinálok. Akkor inkább kikutatom, hogyan tudok jól dolgozni.

Hallgatom, hallgatom, s közben gyönyörködöm az arcában.

Maga nem normális! Magamra szoktam azt mondani, hogy nem vagyok normális, de maga sem az. Ne vicceljen! Közelebb vagyok a nyolcvanhoz, mint a hetvenhez.

Mégis olyan remek formában van, hogy huszonéves szeretője lehetne.

Jaj, Istenem! Én nagyon viharosan éltem. Azt szoktam mondani: gazdag életem volt. De tényleg. Férfiakban is.

Jól tette.

De mindent időben tettem. És igazából az sem titok, és ezért nem is csámcsog körülöttem a szakma, mert tudják rólam: hatvanéves korom óta Maár Gyulával csak papíron vagyunk férjfeleség. Ha elutazunk valahova, a szállodában is külön lakunk. De amikor bejárt hozzám az intenzív osztályra, mindig egy időben jött, annyira vártam őt, és mondtam is neki, hogy Maár Gyula, drága, mi nem tudtunk nagyobb dolgot elkövetni, mint hogy együtt maradjunk. Mi nehezebben fogjuk elveszteni egymást, mint egy házaspár, mert már olyan végtelenül tartozunk egymáshoz. És ez nagyon nagy dolog. Nekem tényleg nagyon jó minőségű férjeim, barátaim voltak, hogy ne szeretőket mondjak.

Szerelmek.

Szerelmeim. És senkit meg nem bántanék, de a mi találkozásunk Maár Gyulával olyan volt, hogy ő is, meg én is, legalábbis remélem, egymástól többek lettünk. Mi még egy fényt is azonosan látunk.

Érez egyébként valamiféle változást magán, amióta felépült?

Ezt sokan kérdezik. Tudja, nekem olyan jó természetem van. Először is szembe kellett néznem azzal, hogy hoppá, leéltem az életemet. Mert bármikor el tud menni az ember. És azonkívül furcsa módon - kivéve, amikor belépek a színpadra - igazából mindenünnen a múltam köszön vissza. Még Párizsban is, ahol nemrég jártam.

Amikor Vasziljevvel, a legendás orosz rendezővel találkozott közös dokumentumfilmjük kinti bemutatóján.

Boldog voltam, hogy láttam őt, pedig úgy váltunk el, hogy ordítottunk. De Schwajda Györgygyel is egymásra vágták az ajtót, Vasziljev ugyanis nehezen viseli önkéntes száműzetését, attól olyan feszült. Természetesen mi így is nagyon szeretjük egymást. Teréz, a lányom elkísért, elmentünk kedvenc kávézóimba, de valahogy mindenütt a múlt jött vissza. Sok helyen van egy darab a múltamból. Érdekes módon vágyódom, hogy egyszer elinduljak Jajcébe, a Neretva völgyébe és a tengerhez. De már nem jön össze. Állandó görcs van a jobb kezemben, ezen már nem lehet változtatni, meghalt az az ideg, amely a csuklómat megmozdítja. A velemi otthonomba még levezetek Pestről, meg sem állok az úton, de már egyre nehezebb átlépni a küszöböt. Ezt eddig mindig arra értettem, hogy belépni a színpadra, de most már egy ilyen beszélgetéshez is át kell lépnem a küszöböt, ezért sokkal erőteljesebb vagyok. Ami úgy is megnyilvánul, hogy többet beszélek. De például nagyon nehezen kelek fel, nehezen kezdem el a napot, aztán mindenben nagyon össze kell szednem magam.

És repül, mint a Körhintában.

Hát, nézze! Én azért vagyok boldog, mert egész pályámon tehetséges emberek vettek körül. A Nemzetiben, a Katonában, most a Maladypében, ez óriási szerencsém. Ha tehetséges emberek képesek engem szeretni, az csak azért lehet, mert még elismernek. Különben idegesíteném őket, na! Hát, lássuk be!

Idegesítené. Nem is olyan a természete.

Idefigyeljen! Ha valaki akkor is játszik még, amikor már nem tudja elfogadni a körülötte lévő tehetséges közeg, azt már nem tudják ennyire szeretni. Lehet, hogy nem bántanának meg, de ezt a büszkeségem ne vegye el tőlem. Három helyen léptem be egy teljesen fiatal garnitúrába, és úgy érzem, hogy ők engem nagyon szeretnek. Ha szakmailag nem fogadnának el, ez nem fordulna elő. Hogy jó, jó, hogy van!

Szeptemberben a magyar színikritikusok életműdíját kapja. Cannes és Karlovy Vary életműdíja mellett mekkora öröm ez az életében?

Elmondom. Hat vagy hét országból kaptam már életműdíjat. De amikor a szakma, a kritikusok tüntetik ki az embert, az nagy dolog. Örült volna Csontváry Kosztka Tivadar, amikor Picasso megnézte a képeit, és azt mondta: „Nem is tudtam, hogy a 20. században rajtam kívül is van festő.“ Szóval ezek nagy dolgok. Különben pedig már Csehov, Dosztojevszkij, sőt Tolsztoj is kaphatott volna Nobeldíjat, csak nem kapott. A díjakban az is jó, hogy egy ponton megvédik az embert a tehetségtelen rendezőkkel szemben. Ha azt mondom, hogy ne haragudjon, én ezt nem, akkor nem mer visszaszólni.

Most Keszthelyen, a Festeticskastélyban játszik egy ze nés darabban. Egy nyári éj mosolya. Bergman 1955-ben forgatott filmje adott alapot hozzá.

Nem láttam a filmet. Levetítették a szereplőknek, de én mondtam, hogy nem óhajtom megnézni.

Nem szereti a Bergman-filmeket?

Szeretem, csak nincs mindig hozzá kedvem. Egyébként, ha tiszta gondolkodást látok, még ha nem is annyira szeretem azt a rendezőt, leborulok előtte. De ha már itt tartunk, van egy film a világon, aminél pokolibbat ritkán csinálnak ebben az életben. Pasolini Salója. Amikor én azt láttam, azt mondtam Maár Gyulának, és akkor még élt Pasolini, hogy: Ennek az embernek rossz vége lesz! Mert Salóban valóban azt művelték, amit a film mutat, aki viszont eljut oda, hogy ezt filmre vigye és megmutassa…! Bergman filmje, az Egy nyári éj mosolya majdnem mindenütt megbukott. Ezt hallottam. De van egy rendező, aki ezt színpadra vitte, és olyan elementáris sikere lett, hogy rögtön kérte a Broadway. Azt a szerepet pedig, amelyiket én játszom, Judi Dench is eljátszotta, akit az én Teréz lányom nagyon imád. Neki ő a színésznő, meg Básti Juli, és gondolom, én. Bevallom, én vagy négyszer ki akartam bújni a felkérés alól. Nem érdekelt, hogy Londonban is óriási siker volt, meg New Yorkban is, de amikor megtudtam, hogy a Judi Dench… azt hiszem, elkövettem azt a hibát, amit soha az életben. Hiúságból igent mondtam. Hogy akkor én is eljátszom. Bár nem rossz a szerep.

Ötvenötben, amikor a Bergmanfilm bemutatója volt…

… én a Körhintát forgattam Fábri Zoltánnal.

Akkor táncolt először kamera előtt. Azóta sokszor. Nemrég egy archív felvételen láttam, egy szilveszteri műsorban, ahogy Bodrogi Gyulával ropta, de olyan szívet melengetően!

A Gyula! Ő nagyon tud táncolni. Én minden akartam lenni. Zongoraművész, táncosnő… közben nem voltam hajlékony soha. Még a hidat sem tudtam megcsinálni. De a Bodrogival volt úgy, hogy az egész éjszakát áttáncoltuk. Akkor még bírta a szívem. A lábam még most is bírja a strapát.

Keszthely után mi következik?

A beregszásziakkal játszom a Szarvassá vált fiúkat, aztán forgatok, majd elkezdjük A fösvény próbáit a Nemzetiben. Negyven éve ilyen nem volt, hogy végigdolgozom a nyarat. Én tényleg nem vagyok normális. Hetvenhat éves leszek rögvest, de azt elmondhatom: kevés ilyen korú színésznőt szednek szét a világon. Valahogy így alakult. Soha nem éltem át, hogy nem kellek, és azt sem, hogy nem a legjobbaknak kellek. De már csak kis szerepeket vállalok. Nem úgy akarom befejezni a pályámat, hogy légkalapáccsal egyszer csak lezárom. Az fájna. Inkább úgy szép lassan.