Sliccgomb és konspiráció

Holocsy Katalin és Tyukodi SzabolcsDömötör Ede felvételeA komáromi Jókai Színház valószínűleg ezért is nem az „Egy az Ulysses” című Joyce-fantáziát, hanem a „Három a testőr” fantázianevű Dumas-esztrádot játssza.

A kudarc vissza-visszatérő témája a művészetek magukra reflektáló korszakainak. A kudarc oka lehet a téma nyomasztóan személyes volta, vagy éppen az, hogy az alkotás gyötrő kényszere nem talál rá témájára, maga az ihlet hiánya az anyaga a műnek. A kudarc lehet a dac szülte forma is, mikor a meg nem szólíttatás szenvedése áll pőrén a színpadon. Maga az alkotás, vagyis az alkotás helyetti küzdelem lesz a mű. A Három a testőr nem ezt az utat járja végig.

A színház a színházban forma alkalom vallani és szórakoztatni, láthatja a közönség, micsoda őrületből lesz a rend, micsoda megfeszített „güri” áll egy habkönnyű vígjáték mögött, s hogy színész és szerep miképpen keveredik új minőséggé a próbafolyamat alatt. A Három a testőr nem ezt az utat járja végig.

Az adott mű szétverése lehet indulatos és szellemes dadaista gesztus is. A várakozás kijátszásának feszültségét kihasználó játék válhat a nézőt a székhez szegező, félelmetesen magabiztos démoni baromsággá, a szabadság gátlástalan apoteózisává. A Három a testőr azonban nem ezt az utat járja végig. Az a baj, hogy el sem indul. Lássunk egy példát.

Üres térben, a mű korát idéző kosztümökbe öltöztetve áll a három testőr és Dartanyan. Egyikük meglátja Bonasziőt, a fogadóst, és rókalelkű kocsmárosnak nevezi. Hőseink erre összenéznek, és önfeledten belekezdenek egy dalba: „Fürge rókalábak, surranó kis árnyak, hipp-hopp, jön Vuk!”. Ha először fölépült volna egy, az átlagnéző Dumas-elvárásainak megfelelő, kényelmes tespedésre csalogató hangulat, akkor jelentéssel bírna ez az infantilis pofon, hogy egy „posztmodern krimi” bűnügyeként foszlik szerte a Dumas-kalandregény és válik provokatív, ötletes színpadi játékká. De a kabarétréfák és diákszínpadok gegparádéját idéző ötletek nem teremtik meg A három testőr világát. S ha nincs világ, nincs mit lerombolni. Ha először megismerkedtünk volna egy alkotói folyamattal, vagy éppenséggel válsággal, akkor megint csak értjük a fürge rókalábak kétségbeesetten keserű idiótaságát. A két komédiás alakja felvillantja ezt az utat a nézők előtt, de egyrészt beazonosíthatatlanul általános a két figura, nem teremtik meg egyértelműen a színház a színházban képzetét, néha a rendezőt, néha a közönséget, máskor saját magukat játsszák, de viszonyuk a játékhoz, befolyásuk a történtekre nem egyértelmű. Ráadásul az egyik komédiás időnként akár valós problémákat is megfogalmazva kommentálja a történéseket, ami még tovább rontja az eklektikus ökörségek alig megteremtett hitelét és szuggesztivitását, mert alibiként hat. Az alkotók nem vállalják a maga pőreségében az anarchista huncutkodást, az ízlésficam-terrorizmust, elmondatják azért, hogy ez pocsék, a rendezőnek semmi sem jutott eszébe, valószínűleg mindenki unatkozik stb. Verebes mintha túl konzervatív anarchista lenne ahhoz, hogy egy mellbevágóan monumentális testőr-revüvel lepje meg a nézőt.

Karinthy ĺgy írtok ti-je is szolgálhatott volna alapul, hiszen ahogyan a múlt századelő színházcsinálói közönségbaráttá teszik a Halotti beszédet, az nem áll távol az operett-, film- és popdalokat éneklő Dumas-figuráktól a jelen századelő színpadán. A bevallottan önéletrajzi – vagy ebben az esetben „társulatrajzi” – színház is lehetőség marad, mert bár a történet elmesélésének végső kudarca egy társulati ülésre vetül, érthetetlen módon mégsem civilként beszélik meg a fiaskót a színészek, hanem ki egy Dumas-figuraként, ki saját magát alakítva, ki pedig valami köztes figura bőrében vergődve. Pedig Három testőr szerzőt keres-hetett volna.

Az anakronisztikus eszközök használata sem új a színpadon, viszont a tévé és a sportkommentátor, a rendőr és a közúti ellenőrzés stb. csak suta próbálkozás, a térben elvesznek, sehogyan sem viszonyulnak a díszlethez, mert a díszlet hiába egy üres teret behatároló három fal, ha a falak bordélybordó bársonnyal vannak bevonva, s ez a megkerülhetetlenül agresszív információ egy méla kommentáron kívül figyelmen kívül van hagyva. Ez a tér indifferensnek sok, variábilisnak kevés.

A színészi eszközök természetesen külsődlegesek, a három testőr három gyengeelméjű bonvivánként szorul egyre inkább háttérbe, s a többiek is vergődnek a dalok stílusa és az előadás stílustalansága között. Mikor a Milédi a lényegre szeretne térni, Rosfór a sliccgombja tájékára gondol, Milédi pedig a konspirációra. Az előadásban konspirációból volt a kevesebb. A komédiás zárszava – az eredetit parafrazeálva – akár így is hangozhatott volna: „Három óra alatt, sajnos, nem tudtuk kibogozni, ez a rohadt Három testőr hogy a túróba került a komáromi Jókai Színház színpadára, s mit jelent a ‘három’ és a ‘testőr’ között az az ‘a’ betű”.