Rohanó világunkban már nem várunk Godot-ra

Lassan végéhez közeledik a kisvárdai fesztivál, elfogytak a versenyelőadások, amelyeket öttagú zsűri bírált el (Hegedűs D. Géza és Margittai Ági színművészek, Nánay István színikritikus, Faragó Zsuzsa dramaturg és Khell Csörsz díszlettervező), s már csak az újvidéki, a kolozsvári és a marosvásárhelyi színművészetisek előadásai vannak hátra, valamint a záróünnepség. Jól értik, színművészetis előadások, mert arrafelé komolyan működő magyar színművészeti karok vannak. Ahogy Béres András marosvásárhelyi rektortól megtudtuk, az idén hét rendezőszakos hallgató végez, közülük öten Kisvárdán is bemutatkozhattak. Igaz, a prezentált előadások még nem mutatnak kiforrott, biztos kezű egyéniségeket, főleg a két zenés vígjáték (Mágnás Miska, Apácák) hagy maga után kívánnivalót.

Sorjáznak az előadások, még az éjszaka sem hagynak bennünket nyugton, s afféle kikapcsolódásként láthatjuk Szabó Tibor magyar slágerekből összeállított zenés estjét, Méhes Kati és Lőrincz Ágnes Edith és Marlene című műsorát, valamint Bicskei Zsuzsa Asszonytánc című táncestjét is.

Kisvárdán nem lehet megbukni, ezt bizonyítja a kassai Thália Gyertyafény keringő című limonádéja is, amely állótapsos siker. Másnap a zsűri egyik eminens tagja nem hajlandó nyilatkozni a kassaiak két előadásáról, mondván, minősíthetetlen szakmai produkciókról van szó. Ide sorolhatjuk a szatmárnémetiek Apácákját is, amely sajnos csak néhány énekelni és mozogni alig tudó színésznő kínos ripacsériája volt. De ahogy már mondtam, itt még ez sem tudott megbukni.

A legnagyobb szakmai vitát Háy János Senák című darabja váltotta ki, szintén a szatmárnémetiek felhozatalából. Az előadást a helyi önkormányzat szerette volna leállítani annak alpárian obszcén nyelvezete miatt. A darab a hatvanas évekből mesél el egy kollektivizálási kísérletet. De ahogy abban az időben, úgy ma sem beszélnek enynyire vulgárisan, s az előadás Lendvai Zoltán értelmezésében macskajajos bohózattá süllyed, ahol félhülye véglények állnak szemben a méltóságukat már szintén rég elvesztett falusi parasztcsaláddal. Nincs dráma (ez a darab annak idején megnyerte a Nemzeti Színház pályázatát!), s ezért nincs előadás sem. A közönség hallván a trágárságokat, visít a gyönyörtől, s mit neki kollektivizálás, emberi sorstragédiák. Ha a korszakról meg akarunk tudni valamit, továbbra is marad Galgóczi Erzsébet, Sánta Ferenc, Sarkadi Imre, Szabó István. Nem is olyan rossz névsor.

Versenyen kívül láthattuk a gyergyószentmiklósiaktól Feydeau Zsákbamacska című bohózatát, amelyben Kövesdy István rendező és a játszók rengeteg ötletet vonultatnak fel, és alaposan megdolgoztatják a rekeszizmainkat. Bámulatosak a külön beiktatott apró játékok. Először láttam a színpadon élő macskát, amely a szereplőkkel ellentétben szemmel láthatóan nem lelkesedett annyira a világot jelentő deszkákért. A versenyelőadásukban (Történetek a láthatatlan városból), ha lehet, még tovább fokozzák a gyönyört. Ez már igazi mozgásszínház, amelyben nyolc fiatal emlékképeket idéz fel, amíg a háttérben mai és egykori gyergyószentmiklósi városképeket látunk (Vava Stefanescu rendezése).

Tompa Gábor továbbra sem mondott le az abszurd drámák feltámasztásáról. Ezúttal sepsiszentgyörgyiekkel vitte színre Beckett Godot-ra várva című, elcsépelt klasszikusát. A 60-as években felfedezett, és nálunk is unalomig játszott dráma már régen túlélte önmagát. Rohanó világunkban már nem igazán találunk semmi aktualitást Ionescu és Beckett hőseinek egzaltált világában, így hiába az igen magas szintű megvalósítás, a remek színészi játék, csak a mellettem ülő mobiltelefonjának a csörgése, később egyre felerősödő hortyogása riaszt fel mélázásomból.