Robert Vano kiállítása Budapesten

Mosogatófiúként kezdett, aztán fodrász lett, majd különböző szépségszalonok dolgozója. Huszonegy évesen Philadelphiában Marlene Dietrichet sminkelte élete utolsó koncertje előtt. Divatfotósként Naomi Campbellt, Cindy Crawfordot és Carla Brunit fényképezte rangos olasz, francia és amerikai magazinok címoldalára. Napi ezerdolláros fizetéséből New York egyik legendás klubjában, a Studio 54-ben költött a legtöbbet. Haza huszonhét évig nem jöhetett. Amikor szabaddá vált előtte a visszaút, Prágában ragadt. Ott lett Európa-szerte ismert fotóművész, aki ma, túl a hetvenen, budapesti kiállításának megnyitóján a Petőfi Sándor utcai Fúgában is büszkén hangoztatja: érsekújvári magyar fiúként vágott neki a világnak, és az is maradt. Amerikai útlevelében Robert Vano, valójában Vanyó Róbert.

Külföldön, mint mondja, sehol sem firtatták nemzetiségi, vallási, vagy éppen nemi hovatartozását. Ő sem tulajdonít különösebb fontosságot ezeknek a kérdéseknek. Gyerekként ministrált az érsekújvári templomban, természetesen magyar pap mellett, elalvás előtt ma is magyarul imádkozik, a másságát pedig azért sem titkolja, mert ő maga is mindenkit másnak lát. Divatfotósként megrendelésre, a legtöbbször női modellekkel dolgozik, saját örömére azonban fiúkat fotóz, a legtöbbször mezítelenül, kanapén, vagy a természet lágy ölén. Ha ezt is, azt is megelégeli pár napra, akkor csendéleteket vagy városképeket örökít meg. A virágcsokrok, a gyümölcsök, az utcák és a házak ugyanis nem beszélnek, legalábbis nem hallhatóan, jegyzi meg nem kis iróniával a hangjában. Fekete-fehér portréit és aktjait standard celluloidra készíti, vagy a mostanság már ritkán használt platinotípiaeljárást alkalmazza. Fényképes emlékeit Memories címmel könyvbe foglalta. Az anyag jelentős része külföldön, főleg New Yorkban, Párizsban és Milánóban született, de prágai arcok és helyszínek is bőven láthatók benne. A Fúgában kiállított hetvennégy színes kép polaroid kamerával készült, később aztán módosította őket. Ami ugyancsak szembeötlő nála: legszívesebben nappali fényben fotóz. Művészi tevékenységéért 2010-ben Európai Trebbia-díjjal jutalmazták.

Bár Budapest nagyon közel áll a szívéhez, Prágából ritkán jut el oda. Tízévenként egyszer, mondja.

„Nem vagyok nagy utazó – meséli pár perccel azután, hogy leszállt a vonatról a Nyugati pályaudvaron. – Magamtól nem megyek sehova. Éppen elég, ha hívnak. Mint most, ide, megnyitni a Cseh Centrum gondozásában létrejött kiállításomat.

Vagy a jövő héten Amszterdamba, divatkatalógust fényképezni. Az utazás a munkám részévé vált. Eszembe nem jutna, hogy kiránduljak például Új-Zélandra. Ha az élet úgy akarja, majd oda is eljutok. Dolgoztam már tengerparton, sivatagban, hóban-fagyban a világ különböző országaiban. Az igazi pihenést az én életemben már az jelenti, ha pár napot nyugalomban tölthetek otthon, a prágai lakásomban. 1990-ben költöztem haza New Yorkból, nem sokkal a bársonyos forradalom után. Akkoriban még gyakran ültem vonatra. Rendszeresen látogattam Mamikámat Érsekújvárban. Amióta elment, már csak átutazom a városon. Otthon, négy fal között érzem a legjobban magam. Nekem az a kirándulás, ha kikapcsolhatom a telefonomat, hogy senki ne zavarjon. A zuhanyozást is azért iktattam ki az életemből, mert az is az utazásokra emlékeztet. A szállodai szobákra és a munkára. Inkább teleengedem a kádat vízzel, odakészítem a finom teát, a cigit, és ücsörgök a habokban. Nem érdekel, hogy ez így nem egészséges. Májusban leszek hetvenegy éves, és köszönöm, jól vagyok. Otthon kávét sem iszom. Az is mindig a munkamegbeszéléseket juttatja eszembe. Hogy mit, hol, mikor és hogyan kell megörökítenem. Otthon mindent másképpen csinálok, mint munka közben. Budapesten ez a második kiállításom. Tíz évvel ezelőtt a Platinakollekció anyagával voltam itt. Most is úgy szálltam le a vonatról, mintha hazajöttem volna. Érdekes mód nem akkor dobban nagyobbat a szívem, amikor megérkezem, hanem amikor a felkérést kapom, hogy állítsam ki a képeimet. Ez így sokkal erősebb érzés, mintha csak turistaként járnék Magyarországra.”

A Fúgában látható anyagot nem ő, hanem a kiállítás kurátora állította össze. Kétszáz képből választotta ki azokat, amelyek illettek a koncepciójába.

„Ilyen kiállításom még nem volt soha. Itt ugyanis csak színes képek sorakoznak a falakon. Így még sehol sem csoportosították a munkáimat. Ha rám bízták volna a válogatást, akkor fekete-fehér képek is lennének itt, és sokkal több fiú, sokkal több akt. A legnagyobb örömömet ugyanis azokban találom meg. Ez így számomra is szokatlan érzés, mert azonosulnom kell az anyaggal, hogy ez is én vagyok. Nem azt mondom, hogy zavar benne valami, csak azt sajnálom, hogy nem fért fel a teljes sorozat. Jó a hely, tetszik a galéria, még a falak sötétszürke színe is olyan, mint nálam, otthon. Aki ismer, az anyag láttán tudja, hogy ez is én vagyok, aki viszont nem, az a valós énemet aligha fedezi fel benne.”

Moszkvában és Bécsben volt nemrég kiállítása, és vannak újabb meghívásai is, például Jeruzsálembe és Milánóba. Olaszországban ugyanúgy otthon érzi magát, mint New Yorkban vagy Prágában. Kamaszkorában Fellini, Visconti és Pasolini világa vonzotta, Amerikát elérhetetlennek gondolta. Aztán az élet mégis oda sodorta. Pár évvel ezelőtt, amikor a Cseh Televízió portréfilmet készített róla, senkit nem talált már a régi ismerősei közül New Yorkban. Vagy meghaltak, vagy máshová költöztek. Egykori ügynökségénél azon is elcsodálkoztak, hogy Prágában él. „Magának már rég Hollywoodban lenne a helye!” – közölte vele az iroda egyik munkatársa.

„Csakhogy én jól érzem magam ott, ahol vagyok, mondtam az úrnak. Kamaszkoromig Érsekújvárban, magyar közegben éltem. Tizennyolctól negyvenöt éves koromig kisebb-nagyobb megszakításokkal Amerikában. Párizs és Milánó csupán köztes megálló volt. Amikor a rendszerváltás után először jöttem haza, Csehszlovákiába, nyolc órát kellett várnom a reptéren, hogy továbbutazhassak Pozsonyba. Nem volt kedvem ennyi időt ücsörögni. Bementem a városba. Prága akkor még úgy festett, mint egy elátkozott Disneyland. Sötét, elhanyagolt, lepusztult épületekről hullott a vakolat. Évekbe telt, míg megváltozott a város arculata. Sokáig észre sem vették az emberek, hogy hol élnek. Megszokták az idegenek számára lehangoló látványt. Ha friss salátát kértem egy belvárosi falatozóban, letettek elém egy tányér reszelt sárgarépát. Mással nem tudtak szolgálni. A zöldséges egyenesen a kirakatba öntötte a zsákból a krumplit. Csak ámultam és bámultam. Hosszú, csipkerózsikaálmából ébredt fel a város, de 1996-ban, amikor az Elle művészeti igazgatója lettem, már kezdett kivirulni. Azóta teljesen újjászületett. Egyébként az otthonom mindig ott van, ahol hosszabb ideig dolgozom. Lehetek bárhol a világban, mindenütt gyorsan gyökeret eresztek. Érsekújvár már a lezárt múltat jelenti számomra. Távoli emlékek sorozatát. Egészen megváltozott azóta, hogy elhagytam. Eltűntek a régi házak, amelyekhez egykor kötődtem. Ismerőseim sincsenek már ott. Idegennek érezném magam az utcákon. Ezért nem húz már oda a szívem. Jan Werich, a jeles cseh színházi gondolkodó mondta egyszer, hogy a gyerekkorod ahhoz a városhoz köt, ahol egykor a társaiddal golyózni szoktál. S nekem ez a hely Érsekújvár. Ott tanultam meg imádkozni a nagyitól, természetesen magyarul. Számolni is magyarul szoktam magamban. A fotózással kapcsolatos technikai megnevezéseket viszont csak angolul tudom. A cseh a napi társalgás nyelve lett nálam, de azzal sem erőltetem meg magam. Én továbbra is cseh-szlovákul beszélek. Vagy ha lehet, akkor magyarul, mert az az anyanyelvem.”

A budapesti kiállításra modelljeinek egyike, Vojtěch Vinduška is elkísérte. Egy barátnője tette fel az akkor tizenhat éves fiúról az első képet a világhálóra, ott látta meg őt Robert Vano, így találkoztak ők ketten. Ez 2015-ben történt, de mint Vojta mondja, csupán három hónapig modellkedett. Aztán ő maga is fotózni kezdett. Elvégezte a fényképészszakot Prágában, és asszisztensi állást vállalt a mesterénél. Ma már közös munkáik is vannak, de kamera elé már csak kivételes helyzetekben áll. Az alkotói folyamat sokkal jobban érdekli, mint a pózolás. Robert Vanót szigorú, de türelmes, figyelmes mesterének tartja.

„Rengeteget tanultam tőle, és a képeit is szeretem – mondja, majd halkan, hogy csak én halljam, hozzáteszi: – Attól a virágcsokortól, amelyet a kezemben tartok az egyik képen, szívesen megváltam volna. Az nem az én stílusom.”

Szabó G. László

A szerző a Vasárnap munkatársa