Riporterként is lenyűgöző

Családi drámából például egészen gazdag volt a kínálat. A Testvérek című argentin–uruguayi mű két főhőse, Susana és Marcos érett fejjel sem kötöttek házasságot. A nő merő önzésből döntött a szabad élet mellett, öccse, akivel csak veszekedni és marakodni képes, igazi önfeláldozó típus. Anyjukról is ő gondoskodik, ám amikor az asszony meghal, Susana kirántja alóla a lakást. A zárkózott, befelé forduló férfi előtt azonban ezzel nyit kaput a világ – Buenos Airesből Uruguayba költözik, és túl a hatvanon utat tapos magának az életbe.

Hideg fészekből kerülnek börtönbe a Teréz anya macskái című lengyel film ifjú hősei, Artúr és Martin, akik ugyancsak testvérek. Apjuk katonai missziót teljesített Irakban, lelkileg s idegileg teljesen kikészülve jön haza, anyjuknak inkább csak autista kishúgukra jut ideje, és a sok összegyűjtött kóbor macskára. A két fiúra alig. A huszonkét éves Artúr szeretet és odafigyelés hiányában teljesen eldurvul, s öccsét is eltéríti a helyes útról. Családi életük pokollá változik, a két szülő tehetetlen, a fiúk pedig a hirtelen fellobbanó gyűlölet jegyében végeznek anyjukkal. Mateusz Kosciukiewicz játssza a nagyobb fiút. Vad erővel, sodró szenvedéllyel, hátborzongató hitelességgel. Lehet, hogy új Cybulskija van a lengyel filmnek?

Börtönfilmből is volt újabb a programban. Philip Koch, a német független filmes még a dánok alkotását, az R-t is lekörözte, pedig az sem volt habos torta. Külföldi kritikusai Haneke művéhez, a Funny gameshez hasonlítják a bizonyára a minden apró részletre kiterjedő kegyetlensége miatt. A valós történet alapján forgatott film egy négyfős cellába hívja a nézőt, ahol úgy teremt feszültséget a huszonéves elítéltek között, hogy „a leggyöngébb láncszemet” szakítja ki a fiuk közül. Ebben a környezetben csak gyilkos vagy áldozat lehet, mondja egyikük. A pszichológusnő munkája nem sokat ér, az őrök a legritkább esetben avatkoznak közbe, a fizikai erőszaknak nincs, aki véget vessen. Férfiasan bevallom: nem volt erőm végignézni a filmet. Leggyengébb társukkal ugyanis végeznek a fiúk. Nem akarom leírni, hogyan.

Mindezek után a kölyökképű kanadai Xavier Dolan Képzeletbeli szerelmek című filmje teljes felüdülés és nem kis felfedezés. Dolan gyerekszínészként indult a pályán, amit csak lehetett, magába szívott a filmrendezés tudományából. Már tavaly Cannes-ban nagy feltűnést keltett első játékfilmjével (Megöltem anyámat), s nyert is vagy harminc díjat vele a világ legjobb fesztiváljain. Új munkája egy poétikus szerelmi vígjáték – a „témaérzékeny” nézőt azonban a keserű felhangok sem kerülik el. Egyébként a Képzeletbeli szerelmek is Cannes-ból jött Karlovy Varyba. Megmosolyogtató, ugyanakkor megejtő szerelmi háromszög szemtanúi lehetünk. Francis és Monika barátok. Pechükre mindketten ugyanabba a fiúba szeretnek bele. De menthetetlenül. Vagyis reménytelenül. Nicolas (Niels Schneider) úgy fest, mint egy megelevenedett antik szobor. Külsőleg tökéletes. Arcáról ódákat zengenének a görögök, de megénekelné még egy reneszánsz író-költő is, Thomas Mann pedig felkavaró kisregényt írna róla. Nicolas mellett mindenki a magasban száll, de a végén nagyot zuhan. Bár nem ígér semmit, szerelmet végképp, gesztusaival, öleléseivel, „aludjunk együtt, de én alszom középen” című érzéki játékával Francist is, Monikát is a végsőkig magába bolondítja. Amikor megérzi a veszélyt, mindkettőjüket lepattintja. Hogy közben ki milyen fokon sérül, az már nem foglalkoztatja. Onnantól fogva kezdődhet egy újabb játék. Egy még izgalmasabb, még több vágyat ébresztő. Xavier Dolan nemcsak rendezőként, színészként is jegyzi a filmet. Francis szerepében pillanatok alatt meghódítja a közönséget; s mivel Kanadában is a legjobbak közé küzdötte fel magát, most forgatja harmadik filmjét – és még mindig csak 21 éves.

Rendkívül érdekes alkotással állt elő a belga Frédéric Sojcher, aki a párizsi Sorbonne-on tart előadásokat az európai filmről. Ez ugyanis a szívügye. Hitler Hollywoodban című misztifikációs dokumentum-játékfilmjével is az európai mozi jövőjéért küzd. Hitler, mint tudjuk, sosem járt Hollywoodban. De az előle menekülő zsidó filmesek közül nagyon sokan ott lettek világhírű alkotók. Sojcher bravúros ötlettel portréfilmet készíttet a harmincas évek nagy francia sztárjáról, Micheline Presle-ről, aki A test ördögében Gerard Philip partnere volt. A filmbeli riporternőt Maria de Medeiros játssza, ő faggatja kamera előtt a kilencven felé közeledő párizsi színésznőt hollywoodi találkozásairól. Így jutunk el Luis Aramcheck személyéhez (a valóságban ilyen nevű rendező nem létezett), aki 1939-ben dolgozott Micheline-nel – a filmet azonban a háború miatt sosem mutatták be. A rámenős riporternő pedig a fejébe veszi, hogy felkutatja az elveszettnek hitt dokumentumot. Útja során Cannes-ban, Velencében, Berlinben, a brüsszeli filmarchívumban is megfordul, míg a véletlen egyszer csak a rendezőhöz, Aramcheckhez is elviszi, Málta szigetére. Szép a film képi világa, ahogy a dokumentumfilm készítői és Micheline színesben, a többiek pedig „színezett” fekete-fehérben jelennek meg a vásznon. S miközben egyre több a talány az „eltűnt” Aramcheck személyét illetően, a néző nem is tudja, hol és mikor lépte át a valóság és a képzelet határát. Izgalmas film, eredeti alkotás a Hitler Hollywoodban, igazi filmes csemege.

S bár korábbi tudósításomban azt írtam: Jiří Menzel Dubrovnikban fesztiválozik, tegnap megtudtam: mégis van ember, akinek a kedvéért fél napra elugrik Karlovy Varyba. Nyikita Mihalkovhoz, az Oscar-díjas orosz rendezőhöz régi barátság fűzi. A mustra utolsó vendége pedig ő. Életművéért ő kapja az egyik Kristályglóbuszt. A másikat Juraj Herz, A hullaégető rendezője.