Rendre szoktatta a naplóírás

Egészen közelről látjuk, miképpen dolgozik színészként, hogyan nyúl egy darabhoz rendezőként, a háttérben pedig, ha csak mozaikszerűen is, magánéletének válogatott képei is megjelennek. A naplók első része a Julius Caesar színpadi megszületését dokumentálja 1993 decemberétől 1994 februárjáig, a bemutatóig. Az utolsó fejezet Az imposztor 2015-ös varsói előadásának izgalmas próbafolyamatába avatja be az olvasót. A kettő között, kétszáz oldalon, több más színpadi produkció elő- és utóéletébe is beleláthatunk, így a könyv erős lenyomata a közelmúlt magyar színháztörténetének, de árnyaltan megrajzolja egy megszállott alkotó portréját is. És épp ettől válik érdekessé a néző-olvasó számára, mert hogy a szakmabeliek körében kézről kézre fog járni, az biztosra vehető.

Milyen belső kényszer hatása alatt kezdett el naplót írni? Nem volt mély lelki kapcsolatban a szüleivel? Hiányzott az életéből egy igazi barát? Nem tudta kivel megosztani a titkait, tépelődéseit, legbelső gondolatait? Vagy úgy gondolta, érdekes lesz majd szembenéznie tíz-húsz-harminc évvel ezelőtti önmagával? Netán úgy érezte, ez az egyetlen módja, hogy megszabaduljon bizonyos lelki terhektől?

Egyik feltevést sem zárom ki. Ezen így még nem gondolkodtam el. A Julius Caesar napló evidens volt. Akkor kaptam rá a naplóírás ízére, vagy akkor gondoltam, hogy ezt folytatni kell. De nem folytattam. Aztán kisimult az életem, hogy úgy mondjam, normalizálódni látszott, és akkor újra kezdtem. Attól, hogy az ember leír, kiír magából ezt-azt, a feszültséget másképpen viszi tovább. És nagyon sok olyan helyzet is van, amikor bizonyos embereknek bizonyos dolgokat nem mondhat el, bár szívesen elmondaná. Valahol ki kell ereszteni ezt a gőzt.

„Még főiskolás koromban határoztam el a naplóírást” – közli a bevezetőben. De kézzel írni sosem szeretett. Két sor után megfájdul az ujja. Mi lehet az oka? Krónikus ínhüvelygyulladás?

Nem tudom. Korán kezdődött. Gyerekkorom óta van. Fáj. De ez annyiból jó is, hogy rövidségre szoktat.

Gépelésnél nem használjuk a hüvelykujjunkat.

De érzem. Főleg, ha toll van a kezemben. Sokszor kell aláírnom. Ha például negyven színházi beadvány van előttem. A hatodik aláírás után már jelez az ujjam.

Mennyire tud, mer, akar őszinte lenni írás közben?

Amíg papíralapú volt a napló, addig egyrészt őszinte volt, másrészt nem írtam naponta, harmadrészt pedig eleinte úgy íródott, hogy ha valaki megtalálja, például a velem élő valaki, akkor még vállalható legyen a szöveg. Vagy a valaki legyen egy kicsit pozitívabb a papíron, mint valójában. Olyan típusú konfliktusok, amelyek nem végződtek egyértelmű konszenzussal, nem kerültek bele a szövegbe. Én érzem, hogy ezek hol vannak, de más, szerintem nem. Ez úgy kezdődött, hogy gimnazista koromban anyámról írtam egy szöveget. Megtalálta, és halálosan megsértődött rajta. Az már figyelmeztető volt, hogy meddig lehet elmenni. Hogy írok valamit, ami bárki számára fellelhető, akár családi környezetben, s annak van egy bizonyos kockázata. Később, amikor bejött a számítógép, és megbarátkoztam a szövegszerkesztővel, elkezdtem egy ideig önfeledten írogatni, hiszen lezárhattam a gépet. A magánéleti problémák, vonatkozások, egyebek dolgában bátrabban fogalmaztam. Nekem nincs olyan barátom, akinek mindent elmondanék, ezért vannak dolgok, amelyeket nyakló nélkül leírok. Azóta viszont, hogy tudom, ezek a feljegyzések mások számára is érdekesek lehetnek, már más attitűd is jelen van. Például nem megyek bele bizonyos dolgokba. Mondjuk egy súlyosabb problémába. Természetesen az is szempont, hogy egy év az 300 oldal, vagy még annál is több. Néha fárasztanak bizonyos dolgok. Vagy nagyon nagy hatással van rám valaki, aki ír, és valahogy észreveszem a saját írásaimban, hogy az elmúlt két napban vagy egy héten kit olvastam, ésastílusavalamilyenempátiávalegy kicsit átitatja a szövegemet.

Nyilván más és más módozatát éli meg az őszinteségnek színészként, rendezőként, igazgatóként vagy éppen naplóíróként. Ebbe is bele kellett tanulnia. Hogy mikor, kivel, mennyire lehet őszinte.

Vannak éles helyzetek. Színészként is, de elsősorban rendezőként és pedagógusként kell a diplomáciai érzék. Tanárként állandóan megfontoltnak kell lennem, hogy ne bántsam meg a növendéket a kritikámmal, hogy úgy fogalmazzam meg az őt érintő észrevételeimet, hogy ő abból épüljön, legyen energiája újra és újra nekifogni annak, amit el kell végeznie, meg kell oldania. Igazgatóként sokszor egyáltalán nincs szükség az őszinteségre. Ez egy pókerjátszma. A színész őszintesége sem aznapi őszinteség. Azt az ember bepróbálja. Valamikor a próbafolyamat során biztosan őszinte vagy, de azt estéről estére újra előállítani már egyfajta hazugsággyártás, hiszen nem az a dolog foglalkoztat az előadás egész ideje alatt, ami a színpadon kell, hogy foglalkoztasson. Ilyen értelemben ez tehát alakoskodás.

Olvasóként kinek a naplójegyzetei érintették meg olyan nagyon?

Például Márai Sándoré. De az első ilyen annak idején Füst Milán naplója volt.

Én színészi vagy rendezői naplóra gondoltam.

Gábor Miklós feljegyzései nagy hatással voltak rám. A kilencvenes évek elején az ő kérésére én olvastam fel belőlük a rádióban.

A saját naplójába beleolvasott már azóta, hogy a kezében tarthatja?

Dehogy! Annyiszor kellett olvasnom, míg elkészült a könyv, hogy már csömöröm van tőle. De maga a könyv, a borítója nagyon szép. Örülök neki.

Nem titkolja: szereti a szövegeit, sőt egyenesen jónak tartja őket.

Ilyet nem szoktak mondani, tudom. De én mondhatom, mert nem vagyok író. Ha az lennék, nyilván nem mondanám.

Számomra nem most derült ki, hogy remekül ír. A Premier olvasói briliáns színészportrékat kaptak öntől, a Színház című lapban pedig az első varsói rendezéséről írt megkapóan. De könyvet is írt már Első lépések címmel.

Szakkönyvet a tanításról. Az első félév mesterségóráiról. Továbbá arról, hogy mivel kell megküzdenie egy színésznek a magánélet és a szakma mezsgyéjén. Hogy mivel találja magát szembe, azt illusztráltam pár dologgal.

A naplóírás megkíván egyfajta rendszerességet. Főképp a próbanapló. Könnyen rábírja magát, hogy a napi penzum meglegyen? Egyáltalán: a rend, mint olyan, mennyire van jelen az életében? Ha belenéznék egy otthoni fiókjába…

… ott sem tartok rendet. De a naplóírás más. Az rendre szoktat. Reggelente, egy ideje már így van, leülök és írok. Van egy-két nap, ami kimarad, de az tragédia. Éjszaka, elalvás előtt sosem írok. Kell a rálátás az előző napra. Előfordul az is, hogy azt mondom, amint hazaérek, azonnal nekiülök, aztán mégsem lesz belőle semmi. Kapok egy telefont, vagy hirtelen meg kell csinálnom valamit, és aznap már nem is ülhetek le a gép elé. Általában keveset alszom. Közel hajnalban kelek. Legkésőbb fél hétkor. A belső órám ébreszt. Akkor is, ha fél kettőkor kerülök ágyba.

Mennyire javítgatós, szöszölős?

Átírni nem, javítgatni szoktam. Eszembe jut egy jobb szó, egy jobb megfogalmazás, észreveszek egy hibát, vagy sok a szóismétlés. Olyankor gyötröm magam, hogy mi legyen. Ideges vagyok, ha nem veszek észre valamit.

„Gyerekkorom annyira nem volt” – írja. Pedig biztosan volt, legfeljebb nem szívesen emlékszik rá.

Olyan megjegyezhető tényleg nem volt. Pár dologra emlékszem csupán. De meghatározó élményem szinte semmi. Olyat nem tudok előbányászni. Egy nagy katyvasz maradt meg bennem, és az a pár dolog, amit újra és újra felelevenítek. A kamaszkoromból már több emlékem van.

1994. február 4. Ismerős dátum?

Anyám halála.

Megdöbbentő, ahogy leírja. Később arra gondoltam, mégis inkább apás fiú lehetett.

Nem, nem. Egészen más volt a helyzet. Amikor megszülettem, a szüleim már nem éltek együtt. Tizenegy éves koromig semmilyen kapcsolatom nem volt apámmal. Csak félévenként megjelent, hozott Tibi csokit a nővéremnek meg nekem. Aztán amikor eldőlt, hogy a színház érdekel, írtam neki egy saját levelet, addig ugyanis anyám diktálta, és akkor elkezdődött köztünk egy más típusú kapcsolat. Színházi szakkönyveket küldött, és tizennégy éves koromban már összejártunk. Egy kamasz fiú általában az apja ellen lázad, én viszont anyám ellen lázadoztam, mert érdemes volt. Ő állapította meg ugyanis az életkereteimet. Később büszke volt rám, s ettől a kapcsolatunk is megváltozott. De még akkor sem olyan volt, amilyennek egy anya-fiú kapcsolatnak lennie kell. Apámmal pedig inkább barátok lettünk.

Milos Forman alkotásáról, a Tűz van, babámról azt írja, nagyon jó cseh film, de a látásmódja, humorának a szigorúsága a Dalok a második emeletről című Roy Andersson-filmre emlékezteti. Jiří Menzellel, a hatvanas évek cseh új hullámának másik nagy vezéregyéniségével Böszörményi Géza Szívzűrjében forgatott. Milyen emlékeket őriz róla?

Irigyeltem a fizikai tudását. Nem tudott motorozni, de ment vele, nekem meg fel kellett ülni mögé. Fogtam Jiří Menzel derekát. Nagyon bírtam benne azt is, ahogy a nőkről beszélt. A nőkkel való feltétlen szerelmi hajlandóságáról.

Naplójának utolsó bejegyzése 2014 decemberében íródott. Gondolom, folytatja.

Lesznek még tények és tanúk is. Ha a kiadó üzleti lehetőséget lát benne, akkor igen. Végül is árucikk lettem.