Rémületből rémületbe esve

Ethan Hawke, Angelina Jolie, Olivier MartinezFotó: Continental FilmHa fizetnének, se mennék el megnézni A passiót, mert már egy jobbfajta pszichothrillertől is fulladásos-halálközeli élményt élek át. Igaz, olyan jobbfajtát ritkán látok, amely alatt a kezem kétszer-háromszor is elindul a fibrillátor hideg vasa felé, hogy az alélás utolsó előtti pillanatában önélesszem magam. Igazából a pszichothrillereket sem szeretem, mert egy szemernyi mazochista hajlam sincs bennem, nem tudom élvezni, hogy a tengernyi vérrel, gyilkos sikolyokkal és csonkolt, rothadó áldozatokkal az ájulás állapotába hozzanak. ĺgy aztán nagyon nagy dolognak kell lennie annak, ami legyőzeti velem thriller-irtózatomat, és beülök szorongani és rettegni a moziba. Legutóbb a Hetedikre ültem be, igaz, a rosszullét-megelőzés érdekében nagy adag nyugtató lenyelése után, de akkor is csak azért, mert egyik kedvencem, Brad Pitt játszotta a főszerepet. Eszembe se jutott volna, ha csak a pár soros előzetes ismertetőt olvasom el, hogy százhúsz perces borzongásra adjam a fejem, s megnézzem az Életeken át című pszichothrillert, amely egy sorozatgyilkos utáni különleges nyomozás története. Ám a szereplők névsora – Olivier Martinez, Ethan Hawke, Angelina Jolie, Kiefer Sutherland – aztán meggyőzött, és felcsigázva ültem be a filmre. S bár annál a jelenetnél, amelyben Angelina Jolie befekszik egy látszólag üres ágyba, s hirtelen valaki elkapja őt alulról, azt hiszem, valóban kihagyott egy pillanatra a szívem, nem bántam meg, hogy beültem a filmre. Ellenkezőleg, sajnálnám, ha kihagytam volna, mert az Életeken át lebilincselő krimi: rendezője, D. J. Caruso mestermunkát végzett. Még azzal együtt is igaz ez, hogy nagyon sok benne az olyan elem, amely még a műfajt kevésbé ismerőnek is vissza-visszaköszön. Úgy látszik, a sorozatgyilkosok bűntetteiről szóló történetekhez – a Hetedik, Azonosság – hozzátartozik a zuhogó, szakadó eső, az autósüldözés, amely edzett kriminézőt már aligha tud izgalomba hozni, inkább csak a kaszkadőri teljesítmény szempontjából érdekes. Ám D. J. Caruso a félelemkeltés kitűnő mágusa: a közhelyjeleneteket is úgy kezeli, hogy bár gyanítjuk, mi lesz egy-egy epizód kimenetele, vagyis hogy hamarosan valami rettenet történik, ezeknek az akcióknak a végkifejleténél, vagyis a szörnyűség láttán mégis tökéletes a hatás. A szerencsétlen néző úgy megijed, hogy egy zabszem se férne be...

De sebaj, megéri egyszer majdnem szívbajt kapni filmnézés közben azért is, mert élvezetes teljesítményt nyújtanak a színészek. Ethan Hawke, aki már megint festőművészt játszik, mint a Szép reményekben, olyan sejtelmes és izgalmas, mint még soha. (Kár lenne többet elárulni róla, hiszen azzal – lévén szó krimiről – lelőnénk a poént.) A fokozott szívverésért a zeneszerző is felelős: szinte hihetetlen, hogy elérhető ilyen hatás, de kvázi virtuális színészi alakításként érzékelhető a zene. Abszolút szerves része a filmnek, nem lehet nem figyelni rá. Apropó, el ne feledjem, le a kalappal a film végére tartogatott frenetikus csavarért is, amelytől azt hiszem, a legtöbb néző ájultan jön ki a moziból. Nem árt, ha a gyengébb idegzetűek vöröskeresztes ládával felszerelkezve ülnek be az Életeken át-ra. Mivelhogy D. J. Caruso kíméletlen: szó szerint vérbő filmjével rémületből rémületbe ejt.