Reggelre megtudjuk, kik kapják az Oscart

24 kategóriában hirdetnek győztest a 89. Oscar-gálán, melynek házigazdája Jimmy Kimmel amerikai komikus lesz. Mi, magyarok némi nemzeti elfogultságot beleszőve elsősorban két alkotásért szoríthatunk. Deák Kristóf Mindenkije a rövidfilmek ötös mezőnyében érdekelt (lásd külön írásunkat), de fél szemmel érdemes figyelni az animációk eredményét is - A vörös teknős című, francia, japán és belga koprodukcióban készült, a bemutató óta sokat magasztalt alkotás részben a magyar szakemberek tehetségét dicséri, nagy részét a kecskeméti rajzfilmstúdióban rajzolták, és a teljes színezés is itt zajlott.

Izgalmas versenyt ígérnek a fő kategóriák is. Az amerikai Filmművészeti és Filmtudományi Akadémia (AMPAS) tagjai is csak emberek, akik szívesen odaállnak egy-egy szimpatikus, a szélesebb társadalomban is rezonáló ügy mögé. Úgy tűnik, a lelkükre vették a tavalyi kritikát, amely szerint az akadémia a díjai odaítélésekor negatívan diszkriminálja az afroamerikai alkotókat. Idén a legjobb film kategóriájában három „fekete“ mozgókép is akad: a Holdfény egy nemi identitását (is) kereső fekete fiú története New Orleans gettójából (összesen nyolc jelölést gyűjtött), A számolás joga a NASA űrprogramjában dolgozó fekete nők esélyegyenlőségi küzdelméről szól, a színészként kétszeres Oscar-díjas Denzel Washington rendezése, a Fences pedig egy ötvenes években játszódó családi dráma.

[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"263415","attributes":{"alt":"","class":"media-image","title":"","typeof":"foaf:Image"}}]]

Ezeknek a moziknak köszönhetően idén a színészi kategóriák mezőnye is jóval színesebben alakult. A legjobb férfi színészek között esélyesnek számít a saját filmjében főszerepet játszó Denzel Washington, a legjobb női mellékszereplők mezőnyébe bekerült Viola Davis (Fences), Octavia Spencer (A számolás joga) és Naomie Harris (Holdfény), a legjobb férfi mellékszereplők között pedig Mahershala Ali (Holdfény) lehet a befutó, aki egyébként az első muszlim színész, akit Oscarra jelöltek. És ha már itt tartunk: ugyanebben a kategóriában jelölt az indiai Dev Patel (Oroszlán), a legjobb színésznők közé pedig az etiópiai születésű Ruth Nega került be (a Loving című filmmel). Valószínűleg az ő esélyei a leghalványabbak, hiszen Natalie Portman (Jackie), Emma Stone (Kaliforniai álom), Isabelle Huppert (Elle) és a kereken huszadszor Oscarra jelölt Meryl Streep (Florence - A tökéletlen hang) is lenyűgöző alakítással a háta mögött vonulhat fel a vörös szőnyegen. Azt is tudjuk, Hollywood szereti a hollywoodos történeteket, a bennfentes - azaz a filmcsinálásról, az álomgyár dzsungelében feltörekvő vagy alászálló filmesekről szóló - mozikat. Erre tökéletes példa a Kaliforniai álom: a ceremónia legnagyobb esélyeseként a musical 14 jelölést kapott, beállítva a Mindent Éváról (1950) és a Titanic (1997) rekordját.

[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"261590","attributes":{"alt":"","class":"media-image","title":"","typeof":"foaf:Image"}}]]

Eddig három film - Ez történt egy éjszaka (1934), Száll a kakukk fészkére (1975), A bárányok hallgatnak (1991) - győzött mind az öt fő kategóriában (legjobb film, férfi és női főszereplő, rendezés, forgatókönyv), hozzájuk csatlakozhat most Damien Chazelle munkája. A mindössze 32 éves alkotó a rendezők és a forgatókönyvírók versenyében is érdekelt, a film szerelmespárjának, Emma Stone-nak és Ryan Goslingnek pedig sokan jó előre megszavazták a filmes díjszezon legrangosabb elismerését. Utóbbit talán Casey Affleck (A régi város főszereplője) szorongathatja meg. Titkos tippünk mindenesetre az, hogy hasonlóan a tavalyi eredményekhez, idén is több fontos film között oszlanak majd meg a főbb díjak. Hétfő hajnalra minden kiderül. Vasárnap éjszaka a ceremónia az ujszo.com-on is élőben követhető.

Erős mezőnyben versenyez a Mindenki

Deák Kristóf Mindenki című alkotása ott van az öt Oscar-esélyes élőszereplős rövidfilm között. A több fesztiválon díjazott film a szolidaritásról, összefogásról szól.

Zsófi (Gáspárfalvi Dorka) csak tátoghat az iskolai kórusban, mert nem énekel elég tisztán. A tanárnő (Szamosi Zsófia) ugyanis versenyt akar nyerni a gyerekekkel. Elsősorban önmagának akar bizonyítani, ami csak nagyon árnyaltan jelenik meg a filmben. Ez akár zavaró is lehet, nehezen fejtjük meg a valódi motivációt, csak az utolsó jelenetből válik világossá, milyen görcsösen akarja a karvezető ezt a győzelmet. A gyerekek, akik végül összefognak ellene, szinte végig homogén közeget alkotnak, daloló díszletként funkcionálnak, egy-két snittben látjuk csak a „szervezkedést“, illetve azt, hogy több közük van egymáshoz, mint amennyit a rendező megmutat.

[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"265784","attributes":{"alt":"","class":"media-image","title":"","typeof":"foaf:Image"}}]]

Az amerikai filmek direkt hatásmechanizmusaitól távol állnak ezek a finom megoldások, és mivel amerikai szavazók határoznak az Oscar-díjak sorsáról, a győzelemhez minimum az kell, hogy a döntnökök otthonosan mozogjanak a közép-európai filmek világában. Maga a történet bárhol játszódhatna, nincs hangsúlyozva a magyar jelleg, csak a kórusművek jelzik, hol járunk. A zene szerepe eléggé fontos (majdnem annyira, mint a Kaliforniai álomban), mert ez hozza össze a történet két főszereplőjét, Zsófit és a szépen éneklő Lizát (Hais Dorottya). Barátságuk a közös zenehallgatások által mélyül el annyira, hogy a tátogni kényszerülő kislány beavassa a másikat az őt ért megszégyenítésbe. Ez a jelenet nem szívfacsaró, inkább visszafogottan szomorú, azaz szintén a döntnökök ingerküszöbét teszteli. Akiknek elsőre talán az sem tűnik fel, hogy a történet a 90-es évek elején játszódik. A kort ugyanis csak a szereplők ruházata és a zenehallgatásra szolgáló technikai eszközök hivatottak jelezni. Reméljük, nem ódivatúnak, illetve lepukkantnak látják ezeket.

A kategória meglehetősen erős. A svájci La femme et le TGV arról szól, hogy sosincs késő szerelembe esni, főszereplője pedig egy világsztár, Jane Birkin. A francia Ennemis intérieurs, a dán Silent Nights, illetve a spanyol Timecode pedig korunk égető problémáival, a bevándorlással, a terrorizmussal, illetve a másság elfogadásával foglalkozik. 

Oscart Toni Erdmann-nak

Ez az a film, amelynek a kritikusok szerint Arany Pálmát kellett volna kapnia Cannes-ban. De nem emiatt tartjuk esélyesnek az idegen nyelvű filmek kategóriájában.

A német rendezőnő, Maren Ade bátran kezeli az időt: 2 óra 42 percet kér az életünkből. Mégsem érezzük hosszúnak a Toni Erdmannt. Ennek oka, hogy hiányoznak belőle a filmes klisék. A kiszámíthatatlan fordulatok miatt sosem tudjuk, mi történik a következő percben, a szereplőkkel együtt döbbenünk meg.

Egy nyugdíjas zongoratanárnak hiányzik a lánya, aki külföldön dolgozik, ezért meglepi őt Bukarestben. A lány nem igazán tudja, mit kezdjen sajátos humorú apjával, ráadásul épp egy sorsdöntő projekten dolgozik egy olajipari konszern tanácsadó cégénél. Jobb híján magával viszi a fatert tárgyalásra, munkavacsorára, terepre, miközben végig retteg, hogy mikor ereszt meg az öreg egy bizarr viccet, amivel romba döntheti a karrierjét. A kínos hétvége után megkönnyebbülve integet a reptéri taxinak, ám az apa másnap ismét ott ténfereg a nyomában, fura parókában, kiálló műfogsorral. És Toni Erdmannként mutatkozik be az üzleti körökben. Hol életmód-tanácsadónak adja ki magát, hol a német nagykövetnek. Ez az infantilis viccelődés kezd elviselhetetlen lenni, a néző hol kínjában röhög, hol ráordítana, hogy hagyja abba. Miközben tudjuk, hogy csak a lányát szeretné kizökkenteni a napi rutinból. Ami lehetetlen, hiszen a lányt az évek alatt rideg üzletasszonnyá tette a versenyszféra. Nincs hobbija, nem ismeri a szabadidő fogalmát, és persze egyedül él. Sandra Hüller hiteles figurát teremt, úgy szorítja össze ajkait, hogy azonnal megszánjuk, és depresszív szomorúsággal társul nála a teljesítménykényszer. Peter Simonischek az apa szerepében pedig simán zseniális, ahogy csetlik-botlik a számára idegen közegben, és közben igyekszik vicces lenni.

Maren Ade úgy szeretteti meg velünk a két elviselhetetlen figurát, hogy észre sem vesszük, mikor lopják be magukat a szívünkbe. Csak érezzük, hogy valaminek történnie kell, ami kibillenti őket felvett szerepükből. A Toni Erdmann műfaja vígjáték, de enné jóval többet kapunk: egy mélyen emberi történetet. (juk, as, MTI)