Rakovszky Zsuzsa: Visszaút az időben Magvető, Budapest, 2006

Nem egyszeri olvasásra íródtak Rakovszky Zsuzsa versei. Olyan, a létezésre rákérdező költészettel állunk szemben a Visszaút az időben olvasása során, amelyben az olvasó is magára ismerhet, így saját élethelyzeteire is vonatkoztathatja azokat, s visszaindulhat saját múltjának történéseibe. Maga a cím is rendkívül jól eltalált, hiszen az identitás létének kérdései mellett éppen az idő Rakovszky költészetének másik nagy témája, pontosan azok a szereplők, ének, identitások, amelyek az időben jelennek meg, kapcsolódnak egymásba vagy éppen tagadják egymást. Legnyilvánvalóbban a Hangok ciklus történetmesélő verseiben jelenik meg ez utóbbi lehetőség, egy ellentételező verstípusban, ahol múltbeli és jelenbeli identitások tagadják egymást, mesélik el saját történetüket, kétféle módon, kétféle igazság bűvöletben: „Persze, komoly kísértés / szabadnak lenni... Másrészt nem rabság minden érzés?” (Négy sör után)

Rakovszky Zsuzsa költészetének versnyelve kiegyensúlyozottságával, megformáltságával ejti rabul olvasóját. A tárgyias költészetig és Kosztolányiig nyúlik vissza, s egy pontosságával és egyszerűségével együtt is érzéki líra képét nyújtja: „Éjszaka az idő magára hagyva / tesz-vesz a házban: kirágja a szövetet. / Az ábécérendet összezavarja / a polcon, minden vízszintes felületet / porral lep – penésszel a kenyeret.” (Öregkor) A bölcs rezignáció, a lemondás optimizmusa úgy jelenik meg ezekben a versekben, hogy – mint már említettem – a létezés alapvető problémáira kérdez rá, illetve magára a létezésre, amelyet kivételes állapotnak tart. Az élet ezekben a versekben mint folyton, leállíthatatlanul zajló, történő csoda jelenik meg: „Akárha macskaméz / karbonkori szitakötőt, a sárga / villanyfény foglyul ejtett egy egész / konyhát, benne a szomszéd börtönőr és családja / épp vacsorához ülnek. Tömpe kéz / savanyúságért nyúl, példáját hosszú árnya // követi a falon.” (A konyhaablakban...)

Egyfajta dinamikus nosztalgia jellemzi Rakovszky Zsuzsa verseit: a múlt és a jelen párhuzamos történéseiből egy többféle identitás irányába nyitott költészetre láthatunk rá. Ebben a költészetben nincs irónia, paródia, humor, nyelvjáték, nyelvrombolás, hangsúlyozott szövegszerűség, mint korunk magyar posztmodern lírájának egy uralkodó vonulatában, nincs formabontás és eredetiségkényszer, mint a (neo)avantgárdban, s ez talán sokakat el is bizonytalaníthat e költészet értékeit keresve. Talán túlságosan otthonos, túl pontos, túlságosan megformált versek ezek, s ez a nyugalom esetleg unalmas lehet bizonyos olvasói beállítódások számára. Másrészt azonban ez a nyugalom a létezés lehetőségeivel való számot vetés terepe, egy bölcseleti hangoltságú líra alapja. Rakovszky Zsuzsa minden verse a felnyitott létezés csodáira enged rálátást, s a figyelmes műgond minden versében tetten érhető. Egy régi új komolyság poétikája vonul fel előttünk.