Száz Pál: Kis-keleti daemonologia 2. – A dibbuk

I.
A szó sok értelmében legendás Az elrabolt Nyugat avagy Közép-Európa tragédiája című esszéjében Milan Kundera olyasmit állított, hogy a kis-keleti identitás a zsidó identitásban tükröződik és viszont. Megfontolandó, annyi biztos, hogy közös bennük az egzisztenciális idegenség, amivel a közegük, illetve a társadalmuk iránt viseltetnek. Ez a viszony rendszerint konfliktusteli vagy paranoid és skizofrén tüneteket produkál. Származására az idegen nem tud magyarázatot adni, nyelvéből több is van. Elhelyezkedése viszonylagos.
Kis-keletinek lenni valami olyasmi lehet, mint zsidónak, mondja Kundera, zsidónak pedig valami olyasmi lehet lenni, mint (cseh)szlovákiai magyarnak. Grendel Lajos Közép-Európa és kísértetei című esszéje nyomán legalábbis (a [cseh]szlovákiai magyar démonológia alapszövege!). A szerző azt állítja, hogy ebben az úgynevezett Közép-Európában – amelynek keleti kiterjedését szerintünk a Nyugat árnyékába veszve nem lehet pontosan körülhatárolni – minden csupán azon múlik, kik vonultak be épp.
A vészkorszak utáni helyzet pokolibb a pokolinál és ördögibb az ördöginél, ugyanis sok mágus szerint ez a pont magának a démonológiának a végét jelentette. Mások úgy vélik, a vészkorszak olyan volt a démonológia számára, mint a belépés az einsteini fizika birodalmába. A démonológia alaptörvénye ugyanis, mely szerint a démonok keletről jönnek, s nyugat felé terjednek, itt úgy íródott felül, mint a newtoni tömegvonzás törvénye. Érvényes maradt, mégis felülíródott. Bizonyíték erre az ezt követően hirtelen megint a közeli kelet felől kezdődő démonjárás.
A kis-keleti ember eleve zsidó, akkor is, ha csehszlovákiai magyar, kisebbségi, tehát pluralitásban létezik, vagyis a Seholban fordul elő a leggyakrabban. A Grendel és Kundera által sorolt zsidó gyökerű vagy zsidó sorsú kiskeleti írók felsorolásától tekintsünk most el, s említsünk csupán egyetlenegyet: Bruno Schulz. Miért épp ő? Nem azért, mert a galíciai Drohobicsnek volt a szülötte, mint korábban Ivan Franko, az ukrán költő, vagy mert a városka a Monarchia széthullása után Lengyelországhoz került, a haszidizmus más, őshonos régióival együtt. És nem is azért, mert szülővárosában, ebben a lengyel–ukrán, szinte félzsidó porfészekben 1942. november 19-én lelőtte egy német katona a nyílt utcán, egy razzia során. Hanem azért, mert kicsi, de annál értékesebb életművet hagyott hátra. Nem véletlenül hasonlítják gyakran a Kis-Kelet nyugatibb felén élt, egy dekáddal idősebb honfitársához, Franz Kafkához. Schulz, akinek szintén idejekorán zárult le az élete, noha egy évtizeddel többet élt Kafkánál, még kurtább életművet hagyott hátra, mint a prágai író, akit egyébként lengyelre fordított. Utolsó műve, amely nem maradt fenn – vagy máig lappang –, a Messiás címet viselte.
Egy író élete mindig másodlagos. Azért éppen őt említem, mert írásai a kis-keleti démonológia mélységes ismeretéről árulkodnak, s ez nemcsak két kötetének novelláiban, hanem grafikáiban, illusztrációiban és festményeiben is tükröződik. Keletebbre talán éppen Gogol (akivel Kundera a keleti művészt példázza), nyugatabbra talán E. T. A. Hoffmann tartható az ősének (aki egy azóta nyugatiból keletivé, Königsbergől Kalinyingráddá vált város szülötte). A képzőművészetben Francisco Goya lehetne az elődje, öccse pedig Marc Chagall. Még az is lehet, hogy Báál Sém Tovnak, a haszidizmus legendás alapítójának a törvénytelen gyermeke, de psszt, meg ne tudják a zsidók, mert zavarukban tán még ki találnak keresztelkedni, mint egy nemzedékkel korábban az ugyanebben a régióban felbukkant Jakov Frank mintájára a hamismessiás követői.
Nemrégiben megjelent egy monográfia Bruno Schulzról, amelyben a szerző, Jan Gondowicz a vexierbild jelenségére hívja fel a figyelmet, vagyis arra, amikor a kép, amit nézünk, egy másikat rejt, egy másik perspektívából például egy másik arc válik felismerhetővé. Schulz is használja ezt a technikát a grafikáiban. Gondowicz könyvének Önarckép dibbukkal című fejezetében a Dodo és Retycja néni címet viselő grafikában ismerni fel a képben rejlő képet. A Szanatórium a Homokórához című novelláskötet egyik darabjához készített illusztráción a két alak látható, az ágyat nyomó Dodo feje furcsán torz, Schulz karikaturisztikus stílusa miatt. Gondowicz szerint Dodo tipikus alakja Schulz univerzumának, hiszen ő is hasadt lélek, ifjúkorában egy különös betegség majdnem az életébe került, sosem tudott teljes értékűként élni, valamiféle furcsa mentális visszamaradás miatt. Dodo megfejthetetlen titkot hordoz, amely Gondowicz szerint éppen az illusztráció vexierbildjének segítségével fedhető fel. Soká kell meregetni a szemet, mire Dodo arcán – a képet megfordítva – bajusszá alakul a szemöldök, s kirajzolódik egy újabb, borzongató törpearc, amely az emberi határáról néz ránk titkosan.
A novella végén az éjszaka kellős közepén a semmiből felsír Dodo. Retycja néni szalad oda hozzá. „– Miért sírsz? – kérdezi a néni. – Nem én, hanem ő... – Milyen ő? – A befalazott...” Az illusztráció a novellának ezt a zárószituációját ábrázolja. Gondowicz szerint a titok megoldása a dibbuk lehet, a megszálló szellem Dodo börtönében.
A dibbuk számos zsidó legenda és haszid történet szereplője, akit Slojme Anszki túlromantizált drámájának hála a nyugat is megismert. Jellegzetes kis-keleti diagnózis, hiszen mint Grendel rebbe, a pozsonyi maggid írja, az itteni embert mindig megerőszakolják, attól függően, ki jön be éppen. Nos, a megszállás a kis-keleti démonológiában legalább két értelmet ölt, hiszen akik bejöttek, nem az ibburt, inkább a dibbukot képviselték! A kis-keleti ember nem ugrik ki az ablakon, mint a magyar vagy a szlovák sem Grendelnél, s nyilván a zsidó sem. A megnyomorodott Dodóban egy ablak mögött, bezárva él egy eltévelyedett vándor lélek, a másvilág emigránsa. Felesleges ember Dodo? Félember? Vagy netán dupla? Örök kisebbségi dilemma.

 

II.
A holokauszt hosszú árnyékában egyetlen szakmai kérdésre kell fókuszálnunk: vajon a vészkorszak után előfordulhat-e a dibbuk általi megszállottság, illetve, hogy a dibbuk csak zsidókat szállhat-e meg, avagy a démonná vált holt lelke semmiféle tekintettel sincs felekezeti hovatartozásra, keresztvízre vagy körülmetélésre. Mindkét kérdést jól megvilágítja egy különös és kirívó eset, amelynek démoniságában sajnos semmi egyedi nincs, éppenhogy általános az egész Kis-Keletre nézve: az eltűnt falusi zsidóság nyomainak felszámolására gondolok. A felejtés démonológiájára, amelynek ikonikus példája az olaszliszkai zsinagóga története. Kőbányai János riportja és Jancsó Miklós Jelenlét című filmje a zsidó romoknál kísértő démonok természetrajzát világítja meg, a kis-keleti démonológia szempontjából pedig felbecsülhetetlen értékű alkotásokkal járult hozzá mai tudásunkhoz egy híres nekromanta, Borbély Szilárd. Az olaszliszkai legfőbb tanítványa a bodrogkeresztúri rabbi volt, aki 1925-ben halt meg, és akinek alakja még a hatvanas évek elején is élénken élt a falu emlékezetében. Bizonyítja ezt Dobos Ilona gyűjtése, aki a szociális otthon idős adatközlőitől meríti anyagát.
A mi történetünk igaz történet, noha mindmáig rejtve maradt, s úgyszólván csupán az N. N-i szóhagyományban leljük nyomát, azokat a tanúkat faggatva, akik ismerték azokat az embereket, akikkel e démoni eset megesett. Mégpedig a kelet-csehszlovákiai magyar faluban, Olaszliszkához és Bodrogkeresztúrhoz egyébként közel – noha a világháború után ismét határ választotta el tőlük –, a Bodrog menti N. N-ben, valamikor a hetvenes években (bár egyes tanúk emlékezete a korábbi és későbbi megtörténés lehetőségét is fenntartja).
Egy napon annak híre kezdett szárnyra kapni a faluban, hogy T. Illéssel valami furcsa dolog történt. Avagy, ahogy a templom előtt mondták: megzavarodott; a kocsmában: átbaszott neki. Utóbbi helyről kellett, hogy eredjenek a mendemondák, miután V. Lajos, T. Illés szomszédja ott néhány barátjának elmesélte, mi történt. Értesüléseink tehát egy kocsmai asztaltársaságon alapulnak. Nemi sztereotípiák ide vagy oda, a férfiak, úgy látszik, jobban tudnak titkot tartani, a hír így csak lomhán kezdett terjedni. Igaz, amikor T. Illésné Lajos segítségét kérte, már nem mentek rendben a dolgok. Az utóbbi napokban furcsa hangokat lehetett hallani.
Amikor néhány nappal később V. Lajos meglátta a szomszédját, alig ismert rá. Az asszony a kredencet tolta az ajtó elé, azt óvatosan elhúzták, és bementek a szobába, ahol dulakodás nyomai látszottak, vagyis óriási bordel volt. T. Illés elgyötört állapotban térdelt, kétségbeesett ábrázattal nyögött a földön. Aztán hirtelen elragadtatva magát rárontott az asszonyra és a szomszédra, olyannyira, hogy a dulakodásban Illés kisfia volt kénytelen rémülete ellenére segíteni, így kötözték meg az apját. Egy tanú szerint, aki nem alkotta az asztaltársaság részét, de annak egyik tagjától később kuglizás közben hallotta a dolgot, T. Illés megzavarodva azt kiabálta: „Én vagyok a Jézus Krisztus, baszom az anyádat!”
Miután kiderült, hogy a pap T.-éknél járt, az asszonyi nyelvek tettek róla, hogy futótűzként terjedjen az események híre. Erről mindenekelőtt F. Mária gondoskodhatott, aki a temetőben összetalálkozott M. Vilmával, a sekrestyésnével, aki a parókiát vezette, és éppen a lurdes-i barlang előtt fejezte be a plébános úrért mondott imáit, akit a T. Illéséknél tett látogatás igencsak megviselt. A részleteket a plébánostól származó töredékes értesülésekből kell kikövetkeztetnünk. Az atya szerint T. Illésné, aki elmondása szerint szemmel még nem láthatólag ugyan, de áldott állapotban van, az anyja tanácsára kereste fel őt, hogy segítséget kérjen. Semmi kétség, T. Illést megszállta a gonosz, otthon a székhez és az asztallábhoz van kikötve, hogy több kárt ne tegyen semmiben. Azt állítja magáról, hogy ő a messiás, azért jött, hogy megszabadítson a szenvedéstől. Az asszony azt mondja, kisfiát kis híján megfojtotta. A plébános tudta, hogy ezúttal nem hagyatkozhat a hosszú évek lelkipásztori gyakorlatára, az ördögűzés elméletét ugyanis elfelejtette a szemináriumi idők óta. A szentelt víz és az igaz ima persze örök eszközök! A bolt előtt később egy asszony azt mesélte, hogy amint a pap szentelt vizet hintett a megkötözött T. Illésre, az sisteregve párolgott el róla azon nyomban!
Állítólag visszafelé mondta el az evangéliumot a papnak, és – ezt csak tompított hangon, sűrű kereszthányások közepette merték kimondani az asszonynépek – hogy Jézus Krisztus egy disszidált katonának és egy ringyónak a fia, egy varázsló, aki ördögi mesterkedéseinek köszönheti a hírét, az apostolok szemfényvesztők, akik által megcsalta az egész világot, és hogy ő az igazi messiás, az isten fia. Ezt mondta T. Illés! És összevont szemöldökkel bólogattak. M. Vilma, a sekrestyésné azonban nem tudott arról, hogy a plébános úgy sejtette, T. Illés háborodottságában nem értelmetlenül beszél, csupán egy ismeretlen nyelven, azon, amelyen a Bibliát írták, héberül. Igaz, a szemináriumi idők óta már elfelejtette, ha tudta is netán a héber szavak jelentését. Keressenek fel egy rabbit – mondta a meglepett T. Illésnének. Vagy kérjenek szakmai segítséget. Úgy értem, orvosit, nyomatékosította az ujjával a homlokára mutatva a zaklatott plébános.
Nagyapám mesélt ilyesmit, aki a bodrogkeresztúri rabbi tanítványa volt. Róla beszélték. Tudós, szent pap volt, eljártak hozzá a keresztények is, messziről is. Magyarok, szlovákok. Egy nap egy kisgyereket vittek hozzá, akit már negyednapja lelt a hideg, olyan volt, akár az alvajáró. A rebbe azt mondta, dibbuk van benne, megszállta, hát ez, ahogyan mondják, szorongatja, érti, nem ura önmagának. De ez mind csak azután derült ki. Nagyapám azt mondta, hogy a gyerek, miután a rabbi… izé, szóval kigyógyította, azt mondta, hogy nem emlékezett semmire. Olyan volt, mintha rémálom gyötörte volna, amiből nem tud felébredni. Mintha börtönbe zárták volna, amiből nem tudott szabadulni. Csak annyit tudott, először csak úgy érezte, mintha nyomasztaná valami, mintha minden lélegzetvételnél elszorulna a torka. De arról már nem tudott, hogyan akart ártani magának. A gyereket ugyanis a templom mellett szedték össze, tiszta vér volt a homloka, melle, kövekkel verte magát, és közben magán kívül, valami nagy kétségbeesésben ordított, sírt, és valami érthetetlen nyelven beszélt egyfolytában. Alig bírták lefogni, szerencsére a reggeli imáról jöttek az ótemplomból, voltak ott többen. Alig bírták. A keresztúri rabbi értette a nyelvét, azt mondta, beletestesült egy kárhozott lélek, aki nem tud szabadulni régi, rút bűnének béklyóitól.
Így mesélte nagyapám, régi, rút bűn, akkor még nem is értettem, mit jelent a béklyó. A régi öregek el tudnák mondani. Ha lennének még. A halott lelke nem tud új testben megszületni pont ez miatt, és megszállhatja az eleveneket. Apám azért mesélte gyakran a keresztúri rabbi történetét, hogy egy kis – ahogy nálunk mondják – micvára neveljen. Mindegy. Az volt a tanulság, hogy a gyerek nem mosta meg a kezét, és nem mondta el ébredése után a reggeli imát rögtön. Mert tudja, nálunk az volt a szokás, vagyis az volt illendő, ha az ember, amint magához tér, azonnal elmondja. Azzal ijesztgetett nagyapám, hogy ne lustálkodjak, mert úgy járok, mint az a gyerek, akit megkísértett a léhaság. Így mondta nagyapám, léhaság. Mert ha az ember elmondja az esti imát, akkor oltalom alatt van, nem történhetik baja. Az éjjel során.
Aztán ha nem mondja el azonnal a reggeli imát, baj lehet. Tehát ebbe a résbe befurakodhat valami. Vagy valaki, egy kárhozott lélek. Dibbuk, így mondták, de csak a nép beszélte. A rabbi nem, a rabbi nem mondott senkinek semmit, még a tanítványainak sem, köztük volt az én nagyapám, az is csak úgy hallotta, a többi bóher beszélte. A tanítványok. De a rabbi nem. Pedig a rebbe értette, hogy mit beszél a gyerek. Hogy mi a titka annak a bűnös léleknek, amelyik vezekelni akar. Mert azért testesült bele a gyerekbe, aki nem volt védelem alatt, nem oltalmazta az ima ereje, ahogy nagyapám mondta. Hogy mi volt a bűn? Vagy miféle micvát mulasztott el teljesíteni? Mert annyi biztos, hogy vétkes volt, nem teljesítette a törvényt. Nem emlékszem én már arra a régi világra. Jobb nem tudni, mi volt. Maguknál nincs ilyen reggeli imádság? Hogy mondja? Szívem első gondolatja? Na látja. Hát ez az, az első gondolat már istené kell, hogy legyen. Ha rabbit akar hívni, nem fog sikerrel járni. Akik megmaradtak is, mind elmentek. Sajnálom, nem tudok segíteni. Bárhogy szeretnék. Én is csak azért maradtam, mert nem szeretnék idegenben meghalni. Érti, asszonyom? A bűnös embert nem védi a törvény.
Mindezt S. József beszélte el T. Illésnének, szavai egy letűnt világot idéztek, amiről T. Illésnének eszébe jutott Berta, az osztálytársnője, aki a háború után már nem iratkozott be az új, immár szlovák iskolába, s eszébe jutottak még többen gyerekkorából, akikkel sosem találkozott többé. S. József az egyik túlélő volt. Miután hazajött a munkaszolgálatból, üresen találta a házát, amelyet a falu népe távolléte alatt kifosztott. A holmit valahogy csak összeadták a falusiak, de felesége és két lánya hiányát sosem tudta már betölteni, és túlságosan elgyötörtnek érezte magát ahhoz, hogy a többiekkel Palesztinába menjen vagy új asszonyt keressen.
S. Józsefben T. Illésné esete sok olyan emléket hívott elő, amelyet a gyerekkorával együtt eltemetett magában. Ha az embert nagy veszteség éri, nehezen megy a felejtés mágiája, de utána már a legdémonibb helyzeteket is hideg fejjel tudja kezelni. Zsidók is alig maradtak, nem még rabbi, dohogott S. József, de tehetetlenül is segíteni akart az őt kétségbeesetten kérlelő T. Illésnének. Én már mindent elfelejtettem. Keresztúr meg a határ túloldalán van. Én már az imákat sem igen tudom. Nem hiszek én már semmiben sem.
Egy dolgot azonban nem értett S. József, s ezzel az asszony gyanúját mondta ki. Hogy vajon mi köze ezeknek a zsidó dolgoknak T. Illéshez, aki jó katolikus családból származott. Hogy miféle ördögi lélek lehet az, amely ellen a rabbiért kell folyamodni, mert a plébános tehetetlen. És hogy egyáltalán, hogy kerül T. Illésbe egy izé, dibbuk?
Nem kellett sokáig várni, hogy kiderüljön, mindössze R. Ferenc látogatásáig, aki képtelen volt tovább hallgatni a titokról. T. Illésnek, ahogy mondta, a fusizás miatt lett baja, és ebben hibásnak érzi magát. Ő rángatta bele ugyanis a dologba Illést, mivel ő az emenvén dolgozott, fuvarozott, és hát akkor el lehetne intézni a fuvart, ugye, és akkor leírnák, hogy szállítás, romeltakarítás vagy ilyesmi, rögtön szombaton, korán reggel, nem látja senki, ki venné észre, hogy hiányoznak. És éppen az elhanyagolt zsidó temetőt rendezi a falu, mert balesetveszélyessé vált, a gyerekek ott játszanak a düledező sírkövek között, ideje, hogy a polgármester megcsináltassa, főleg most, hogy új utcát fognak nyitni arra. Ő csak arra gondolt. Szóval, hogy úgysem fognak hiányozni senkinek.
T. Illésné csak nehezen rakta össze R. Ferenc hátom-fántomából, hogy a fusi tárgya az volt, hogy a zsidó temető szebb sírköveit eladják a helmeci sírkövesnek. Kellett még egy markos legény a súlyos kövekhez. T. Illésné akkor értette meg, hogy ott, a temetőben kellett, hogy történjen valami. Hát persze, onnét lett hirtelen pénz, emlékezett a borítékra, amit az ura a kezébe nyomott néhány napja. Akkor még minden rendben volt. Örültek neki, mert ezzel összegyűlt a pénz, hogy kifizessék Illés két testvérét a házból. A fiú és a kislány mellé ráadásul most jön a harmadik. Talán jóvá lehet tenni, gondolta T. Illésné. Azonnal kendőt kötött, magához véve a borítékot biciklire ült, és meg sem állt a helmeci kőfaragó műhelyig. Elkésett, a köveket már felszeletelték, nem is vesződtek azzal, hogy a héber betűket lecsiszolják. Miért, asszonyom, összerakja őket? – kérdezte T. Illésnétől a kőfaragó mester. A bűnös embert nem védi törvény, jutottak eszébe S. József szavai.
T. Illésné kénytelen volt másnap újra S. Józsefhez menni. Maga a segítségemet kéri az ura számára, aki eltüntette az őseim sírköveit? Hogy nem mindet? Ugyan! Az asszony sírva fakadt, a pénztelenségről beszélt, a házról meg arról, hogy állapotos. József hosszú magánya során, amelybe magát börtönözte, elszokott az emberektől. A régi fájdalom, amiről azt hitte, már elfelejtette, újra felébredt. Soká tartott, mire az asszony elcsendesedett, és mire ő is megnyugodott, hogy hideg fejjel tudjon gondolkodni. A gyerekeknek apa kell, ismételgette csöndesen az asszony. Ha orvoshoz viszem, becsukják a bolondok házába. Jézusom, ha vissza lehetne csinálni! Hosszú hallgatás után József azt felelte: Rabbit nem tudok magának szerezni. De ha ez tényleg dibbuk, akkor bűnös lélek szállhatta meg, amely nem tud újraszületni, és amely pusztítani igyekszik. Ez nagyon veszélyes. Én nem tudom, hogy tudok-e segíteni. Elmondjuk a kaddist. A halotti imát, talán akkor nyugalmat lel a lélek. Ahhoz nem kell rabbi. Csak minyan. Tíz felnőtt zsidó. Azt azonban magának kell összeszednie. Nem tudom, hogyan, maradtak itt néhányan. Talán összejönnek. Itt a környékbeli falvakban. Szedje össze őket, én megmondom, kihez kell mennie.
Hosszú napok és biciklizések munkája volt S. József ajánlólevelével az, hogy össze lehessen hívni a minyanhoz szükséges tíz zsidó férfit, hiszen igen kevesen maradtak azok közül, akik túlélték, és nem mentek el.
Jiszgadal vöjiszkadas sömé rabó… Amikor a székhez kötözött T. Illés meghallotta a tíz ember hebegve induló héber mormolását, ki akart törni belőle a lélek. Dúlni-fúlni kezdett, lekötözött karján kidagadtak az izmok, torkán az erek. Ismeretlen nyelven üvöltözött. De ezen a ponton már igazán kiszínezik az esetet a tanúk, akik csak másod- vagy harmadkézből értesültek a történtekről. A lényeg annyi, hogy Illés egyszer csak megnyugodott, arca megváltozott, gond és erőszak helyett fáradt békével simultak ki a ráncai. Egy álló napon át csak aludt. Később enni kezdett, s csakhamar erőre kapott. Munkába állt, visszament a jéerdébe. A házat kifizették. Néhány hónapra rá megszületett T. Imike. Csak amikor néhány éves volt, derül ki, hogy nem olyan gyerek, mint a többi. A saját világában élt. A falu nyelve úgy mondta csúfan, hogy hibás. Vissza van maradva.
T. Imike tulajdonképpen sosem nőtt fel, és állandó felügyeletre szorult. Anyja úgy gondolta, tartozik ezzel a sorsnak. Zokszó nélkül gondoskodott kisfiáról akkor is, amikor az már nagy lett, azután is, hogy két idősebb gyermeke kirepült, majd jó tíz évre rá is, miután meghalt az ura. T. Illésnét tegnap temették el az N. N-i temetőben. A keresztényben persze. Imike most szociális otthonba kerül. A nővérke elmondása szerint nem okozott problémát számára a gyökeres változás, annyira a saját világába van bezárva. Mintha észre sem vette volna, hogy édesanyja nincs többé.
Vajon mit tudunk arról a lélekről, arról a dibbukról, amely annak idején T. Illést megszállta? Egy vén zsidó a minyanból a kaddis elmondását követően váltig állította az asszonynak, hogy megértette az ura nyelvét, és hogy egy nagy eretnek bűnös lelke szállta meg, egy zsidó hamismessiásé, egy árva gyereké, akit annyira megtévesztettek az ördögi mesterkedések, hogy önmagát a zsidók megváltójának kiáltotta ki. Rút bűnöket követett el, fajtalankodott és holtakat idézett, nem tartotta a szombatot, s visszafelé olvasta a Bibliát. A hívei azonban egy napon elhagyták, őt pedig kivégezték. Azóta nem bír belenyugodni a sorsába, lelke zavarodottságában az e világ és a másvilág határán bolyong, temetők vidékén. Bűnös embert nem véd törvény, azért szállta meg Illést, hogy bosszút állhasson az embereken, amiért elpártoltak mellőle egykor hívei.
Ezt persze nem tudja ma már senki. Nem tudja senki azóta sem, hogy a kelet-szlovákiai magyar, Bodrog menti N. N-ben a művelődési központ bejáratának lépcsőit azokból a kövekből rakták, amelyek a zsidó temető felszeletelt sírköveiből készültek. Nem tudják, hogy az alsó oldalukon itt-ott héber nevek betűi láthatók, amelyek kirakhatatlanul keveredtek össze. Nem tudják azt sem, miért botlik meg máig mindenki azokon a lépcsőkön, és mért szegi a nyakát, ha nem vigyáz. Azok a békétlen holt lelkek! A dibbukok!