Patrióta, modern konzervatív, fehér tahó: miről mesélnek J. D. Vance emlékiratai?

A fenti sorokat a fiatal jogász, J. D. Vance 2016-ban megjelent, jobbról és balról egyaránt élénk kritikai visszhangot kiváltó „emlékiratának” bevezetőjéből idéztük. Mára a passzus megérett a frissítésre: a szerző 2023 januárjától Ohio állam szenátora, és ha ez nem lenne elég, Donald Trump alelnökjelöltjeként vág neki az idei választásnak. Ha hinni lehet a nyilvánvalóan gondosan építgetett imázsnak, ez utóbbi felkérésben nem kis szerepet játszott a Hillbilly Elegy – A Memoir of a Family and Culture in Crisis című kötet: a néhány éve még Trump pártbeli ellenzékéhez tartozó, feltörekvő republikánus politikus a könyv kapcsán találkozott ifjabb Donald T.-vel, aki összehozta a megbékélést apja és Vance között.
Azt a következő hónapok mutatják meg, meddig képes nőni J. D. Vance népszerűsége Trump árnyékában. S egyáltalán, ez a pozíció alkalmas-e arra, hogy a nyilvánvalóan ambiciózus, intelligens, a populista elemekkel ügyesen dolgozó, időnként szélsőségesen konzervatív álláspontokkal tüntető (abortuszkérdés, izolacionizmus), magát a nép egyszerű fiaként pozicionáló, rutinosan és meggyőzően kommunikáló, fotogén, magas, barna hajú és kék szemű, még mindig csak 40 éves új republikánus csillag tovább rajzolja a maga arcélét. Mindenesetre a politikai kommentátorok azt sugallják, érdemes rá figyelni: ha stratégiában gondolkodik és jól játssza meg a lapjait, könnyen megeshet, hogy a következő évtizedek egyik meghatározó tényezőjévé válik az amerikai politikában. Olyan tényezővé, aki a világpolitikára is hatással lehet. Bár Vance élettörténetében, megnyilvánulásaiban, nézeteiben sok az ellentmondás, egy valamiben konzisztens: meggyőződése, hogy Amerikának elsősorban Amerikával kell foglalkoznia, a saját gondjait kell orvosolnia, a forrásait a saját népére kell fordítania, s ebben a megközelítésben nem nagyon van dolga például egy távoli, kelet-európai háborúval…
Vance könyve egyszerre személyes történet (felnövés- és fel­emelkedéstörténet), családtörténet és egy markáns társadalmi réteg, a fehér munkásosztály szubjektív története. Ez utóbbi tekintetben a szerző újra és újra hangsúlyozza: borostyánligás diploma ide vagy oda, az identitása ma is ehhez a népséghez köti, nem a keleti parti, fehér, protestáns WASP-okhoz. Ahhoz a skót–ír gyökerű, eredetileg az Appalache-hegység vidékén megtelepedett népességhez, amelyben a nyomor családi hagyomány. „Honfitársaik hegyvidéki tahóknak, fehér szemétnek hívják őket. Én szomszédoknak, barátoknak és családtagoknak.” A generációk során a férfiak előbb idénymunkások voltak a déli rabszolgatartó gazdaságokban, aztán részes bérlőkké váltak, a közeli szénbányákban robotoltak, a 20. század nagy iparosítási hullámaival párhuzamosan pedig szétterjedtek, és tömegével jelentek meg a Közép-Nyugat felpörgő gazdasági központjaiban. Ahova csak mentek, vitték magukkal a maguk szociokulturális hagyományait. A konzervatív értékrendet, a nagycsaládot, a sok gyereket, az erőszakos maszkulinitás kultúráját, a család iránti megingathatatlan lojalitást, a kívülállókkal szembeni bizalmatlanságot és gyanakvást (idegeneknek nem beszélünk a gondjainkról, nem bízunk a hatóságokban, a hivatalokban, a kormányzatban).

Nem véletlen, hogy a beilleszkedés az új környezetükbe nem volt zökkenőmentes: a tősgyökeres közép-nyugati városlakók megdöbbenve nézték a szomszédságukba költöző jövevényeket, akik zavarba ejtően emlékeztettek az azonos hullámokban érkező déli, nincstelen, fekete betelepülőkre. Mégis, az ipari termelés felfutása idején úgy tűnt, hogy ez a réteg – legalábbis a délt elhagyó, kékgalléros munkavállalóvá váló tömeg – relatíve sikeresen teljesít. Részese lett az amerikai álomnak, amely az diktálja, hogy az új nemzedék éljen jobban, lépjen feljebb a társadalmi szamárlétrán az apák generációjához képest. Aztán a nyolcvanas évektől kezdődően, ahogy számos nagyvállalat olcsóbb országokba költöztette át a termelést, az egykori nagy ipari központok pedig rozsdaövezetekké váltak, ennek a népességnek a lába alól kicsúszott a talaj. A fiatalabb generációk, melyek abban a hitben nőttek fel, hogy apáik kékgalléros konszolidációja után – az amerikai álom ígérete szerint – rájuk már fehérgalléros munkahelyek várnak, hirtelen egy másik valósággal találták szemben magukat: még a gyári munkahelyek is megfogyatkoztak, a házaik folyamatosan gettósodó környéken állnak. Vance időnként tanulmányokat, kutatási eredményeket is idéz a memoárjában, ezek alapján állítja: ma a fehér munkásosztály látja a legkilátástalanabbnak a helyzetét Amerikában, rosszabbnak ítéli meg a lehetőségeit, mint a fekete, a latino vagy bármilyen más etnikai közösség.
A szociografikus kitekintések előterében Vance a saját családja történetéről mesél, amely jól szemlélteti egy másik fontos, többször hangsúlyozott tételét: a nagy társadalmi-történelmi folyamatok, a statisztikai esélyek mellett az egyéni döntések is nagyban meghatározzák, hogy az ember drogfüggőként végzi egy sikátorban, vagy kezd valamit az életével. Igaz, teszi hozzá gyorsan, nehezen várhatók el felelős döntések, ha az embert erre sosem tanították meg, ha úgy nő fel, hogy a környezetében kimondva-kimondatlanul minden a tehetetlenség, az alkalmatlanság irányába mutat. Vance egyebek mellett azt írja, a tengerészgyalogságnál eltöltött négy év kellett ahhoz, hogy felnőttként tudja kezelni az életét: a kiképzők szó szerint abból indultak ki, hogy az újoncok semmit nem hoznak magukkal, a nulláról kell felépíteni nemcsak a fizikai állóképességüket, hanem például a tisztálkodási rutinjukat is, emellett pénzügyi alapismeretekből is vehettek fel órákat. Ahhoz már a Yale tapasztalata is kellett, hogy arra a felismerésre jusson: önmaguknak ásnak csapdát azok, akik szerint minden bajukról a kormányzat tehet; a különbség siker és sikertelenség között az, hogy milyen elvárásokat támasztunk magunkkal szemben. Persze, kanyarodik egyet ismét Vance, a családi mintáktól nehéz szabadulni. Neki végső soron szerencséje volt: minden gond ellenére otthon megkapta a szükséges üzeneteket, hogy bárki lehet belőle.
A nagyszülők 13 és 17 évesek voltak, amikor maguk mögött hagyva Jacksont, Kentuckyt az ohiói Middletownba költöztek. Az elbeszélő életében központi szerepet betöltő Mamaw ekkor már várandós volt, Papaw pedig teljesítette a kötelességét, munkát vállalt a város legnagyobb acélgyárában és gondoskodott a családról. Végül három gyerek érte meg a felnőttkort, viharos körülmények között, hiszen a sziklakemény, a kívülállók számára egyenesen ijesztő nagymama és az alkoholista nagyapa folyamatos konfliktusát nehéz lehetett elviselni. A családi legendáriumból egészen elképesztő históriák merülnek fel. Mamaw szavahihető asszony volt: megfenyegette Papaw-t, hogy ha még egyszer részegen jön haza, megöli, így amikor az urát a legközelebb ittasan horkolva találta a kanapén, lelocsolta egy kanna benzinnel és rádobott egy lángoló gyufát. Végül valamelyik gyerek lépett közbe. Vance maga is bőven megélte a folyamatos családi drámát: míg a három testvér közül ketten valahogy megharcoltak a démonaikkal, és normális életet teremtettek maguknak, az elbeszélő anyja teljes izzással vitte tovább a szenvedélyes, hangos, erőszakos konfliktusok családi hagyományát. Öt férj, számtalan barát, újabb és újabb költözések, drogfüggőség, rehabok, visszaesések, bűntudatos ígéretek mellett talán az a legemlékezetesebb felidézett epizód a mesélő gyerekkorából, amikor az egyre kiszámíthatatlanabbul viselkedő anya egy közös autózás alkalmával felvázolta az itt és most közös öngyilkosság lehetőségét. Vance kiugrott a kocsiból és elmenekült – aztán persze hazudott a rendőröknek. Nincs itt semmi látnivaló; a családi parancsolat szerint össze kell tartanunk, kívülállóknak nem beszélünk a gondjainkról. És mégis, ezek a külső szemmel nézve bizarr, szélsőséges figurák mind javítottak valamit a szerző esélyein: Mamaw mindig biztonságot jelentett a viharban, Papaw matematikára tanította, az anya olvasójegyet vett a fiának, a jó időre nyomtalanul eltűnő, majd újra felbukkanó, pünkösdistává vált és új családot alapított apa először mutatja meg a gyereknek a működő keresztény életet…
A magát patriótának, modern konzervatívnak aposztrofáló J. D. Vance memoárját a megjelenés idején a The Times a 6 legfontosabb könyv között méltatta, amelyek segítenek megérteni Trump győzelmét. A The Washington Post „a rozsdaövezet hangjaként” hivatkozott rá: egy olyan társadalmi rétegről beszél bennfentesként, amellyel a mainstream média nehezen tud mit kezdeni. A könyv nem tartalmazza a világmegváltás képletét, de elgondolkodtató olvasmány, ráadásul egészen izgalmasan rezonál a közép-európai tapasztalatainkkal. (Legalábbis azok tapasztalataival, akiknek a famíliájában felbukkannak a hetvenes-nyolcvanas évek iparosítási hullámával faluról a nagyvárosi lakótelepekbe költöző családtagok emlékei, vagy éppen az önmagukat a rendszerváltás vesztesének tekintő rétegek narratívái.) Egyébként magyarul is olvasható: még 2020-ban Vidéki ballada az amerikai álomról címmel adta ki a Gabo Kiadó. Ha valaki a zanzásított változatra kíváncsi, ugyanezen a címen a filmre is rákereshet: szintén 2020-ban Ron Howard a Netflix számára készítette el a mozgóképes változatot Glenn Close-zal és Amy Adamsszel a főszerepben. 

Kalmár Félix