Pozsonyban folynak az előkészületek, Pesten felolvasták Esterházy Péter drámáját

Esterházy Péter történelmi revüje – Az ember tragédiája keretjátékát felidézve – az Úr és Lucifer fogadásával indul. A fogadás tétje egy legendás történelmi magyar család, az Esterházyak sorsa. „Vedd el a szerencséjüket – mondja az Úr Lucifernek –, és fogadjunk, hogy akkor sem fordulnak ellenem, akkor sem árulják el a jót.” Mire Lucifer úgy dönt: bedobja a családot az elmúlt évszázadok történelmi viharaiba, a darab második felében pedig a 20. század vérzivataros évtizedeibe, s ő maga próbálja kísértésbe vinni, majd megtörni a család férfihőseit. 

Lukács Sándor nem először lépett színre Esterházy-mű hőseként. Előbb a Búcsúszimfóniában, majd a Rubens és a nemeuklideszi asszonyokban kapott főszerepet. Előbbiben az Apát, utóbbiban a „végtelen tehetségű” festőt alakította. A darabok által pedig szoros kapcsolatba került a szerzővel. 

„A Búcsúszimfóniát, amely az író édesapjáról szól, 1996-ban Zsótér Sándor rendezte a Vígszínház Házi Színpadán. Nagyon izgalmas előadás volt. Akkor még nem tudtuk a szörnyűséget, hogy annak idején Péter édesapja is besúgó volt. A Javított kiadás a Harmonia caelestishez később jelent meg. Ettől függetlenül vagy ezzel együtt csuda érdekes ember volt Esterházy Miklós. Pro és kontra tulajdonságokkal. A maga módján sármosan szélhámos. Nagyon szerette az életet. Amikor már bizonyos szintet elértünk a próbán, Péter bejárogatott hozzánk, és azt mondta: az ő drámái valójában könyvdrámák, s azokból jeleneteket, figurákat mi, színészek csinálunk, már aki tud, mert olyan szereplője is van, jegyezte meg, akiből nem lehet formálni semmit. S ez valóban így van. Péter színpadi művei nem szabályos színdarabok, nála a szereplők nem szubjektív, hanem társadalmi problémákról beszélgetnek. A Rubenst Szikora János rendezte a Pesti Színházban. Az is nagyon izgalmas darab volt. Ami Esterházyra jellemző, és nemcsak az írásaira, hanem a magánemberi arcára is, az az irónia és az önirónia páros jelenléte. Ettől olyan nagyszerű. Hogy önmaga felé is ugyanolyan éles a meglátása, mint mások felé.” 

Bár utolsó műve, a Mercedes Benz furcsa, szarkasztikus, sokszor újszerű meglátásokkal teli alkotás, Lukács Sándor szerint ez is nagyon magas színvonalon megírt könyvdráma. „Ha egy társulat színészei olyan személyiségek, akik a szöveget úgy tudják értelmezni, mondani, ahogy a szerző elképzelte, akkor az nagyon érdekes, főleg intellektuális élmény lehet. Esterházy Péter egészen furcsa, új hangot ütött meg a nyelvvel. A látszólag sokszor odavetett, sokszor összehordott, sokszor nem oda illő motívumok és elképzelések végül is összeállnak, egységet alkotnak. Megvan a logikájuk, értelmi természetük.” 
A Mercedez Benz felolvasószínházi változata népes vendégsereg előtt zajlott. A közönség soraiban ott ült többek között Roman Polák, a Szlovák Nemzeti Színház igazgatója, aki Pozsonyban rendezi a darabot januári bemutatóval, Peter Kováč, a mű fordítója, Szabó István és Makk Károly filmrendező, Koltai Lajos operatőr, Závada Pál író és Esterházy Gitta, a szerző özvegye. A szöveget már a múlt évad végén megkapták a színészek, tehát a két nyári hónap alatt megismerkedhettek vele. Lukács Sándor személyes felkészülésről beszél. 

„Tartottunk egy olvasópróbát, amelyen felolvastuk a szöveget, és egyetlen színpadi próbát, az előadás napján, de elmondhatom, minden kollégám annyira felkészülten jött, hogy egészen rendkívüli estét tudtunk létrehozni. A Lucifert megszólaltató Kern Andrással negyven éve játszom, ismerjük egymás ritmusát. Hegedűs D. Géza, aki maga is részt vett a felolvasásban, rendezőként olyan csapatot állított fel, amelynek tagjai emberileg is értik egymást. Rá tudtunk lépni a szövegre. Ádámot és Lucifert Az ember tragédiájában megszólaltattam már. Az Urat most játszottam először, igaz, nem Madách, hanem Esterházy művében, de néminemű tapasztalatom volt hozzá. Luciferként Esterházy az emberiség lelkiismeretét feszegető nagy kérdéseket teszi fel az Úrnak. És az Úr magyarázkodni kényszerül. Vagy hallgat.” 

Nem csak a közönség, a színészek is úgy érezték, megismételhetetlen varázsa, hangulata, intimitása volt az előadásnak. A szöveg ugyan a kezükben volt, nem egyszer mégis felnéztek belőle, és voltak személyes összekacsintások, de kikacsintások is, amire egy hagyományos darab ritkán ad lehetőséget. „Ennek a darabnak majdnem jobban áll az a fajta előadásmód, amikor nem a hagyományos színházi eszközökkel dolgozunk – vélekedik Lukács Sándor. – A nézőkkel való összekacsintás megerősíti a gondolatokat. Poentíroz. Kiemel. Aláhúz. Esterházy darabja elvárja a színésztől, hogy érzéke legyen a groteszkhez. Ha erre nincs kihegyezve, attól még lehet nagyszerű drámai színész, de Péter szövegével nehezen boldogul.” 

Hogy mi az utolsó emléke a Kossuth-díjas színésznek a Kossuthdíjas íróról? „Halála előtt pár héttel egymás mellett ültünk Kertész Imre temetésén. Hárman búcsúztattuk a Nobel-díjas írót. Spiró György, Péter és én. Péter ült középen, Spiróval vettük közre. Előbb ők ketten, írók mondták el a búcsúztatójukat, majd én olvastam fel Kertész Imre utolsó novellájának egyik részletét. Amikor visszaültem a helyemre, Péter ránézett Spiróra, aztán rám, s egy szelíd mosollyal azt mondta: »Hát ezzel is megvolnánk!« Nyilván örült, hogy méltóképpen sikerült a búcsúztatás, de talán az is benne volt a mosolyában, hogy több feladata már nem lesz az életben. Ezeket a szavakat őrzöm tőle. Mélyen, sejtelmesen mondta, a rá jellemző finom hangsúllyal.”