Könyvsorsok: A posztmodern irodalom Bibliája

Az irodalmi tehetség sokrétű, sokféle. Egyesek kivételes történetszövésükkel tűnnek ki, mások a drámai jelenetezésben erősek, vannak, akik hihetetlen formaérzékenységükről híresek, van, aki alig néhány, jelzőtlen, kopogó szóval képes katarzist kiváltani, néhány kiválasztott szinte bármit képes megcsinálni a nyelvvel és így tovább. Esterházy Péter kétségkívül ez utóbbiakhoz sorolható, a magyar irodalom legjelentősebb nyelvművészei között van a helye – Pázmány Péter, Arany János, Weöres Sándor, Parti Nagy Lajos mellett. Egy Esterházy-szöveg már első ránézésre, az irodalomhoz kevéssé értő olvasót is lenyűgözi, hiszen tele van ötlettel, szikrával, csavarral, reflexióval és önreflexióval, humorral, nyelvi játékkal, kifordított nyelvi elemekkel, olvastat és megállásra kényszerít, nevetésre és csodálatra késztet. Esterházy mindenre képes a nyelvvel, tud kilométeres mondatokat írni, tud archaizálni, képes női nyelven megszólalni, ismeri a sportnyelvet (futball!), használja a politika, a diktatúra, a nyugatos irodalom, a barokk, a szocializmus, az erotika, a filozófia stb., stb. nyelvét, sőt ezeket egymásra vetíti, egymásba játszatja, különféle, egymástól eltérő nyelvi rétegeket mozgat akár egyetlen mondaton belül, s ezáltal kinyitja, megsokszorozza a jelentéslehetőségeket, érzékivé teszi a szöveget.
Esterházy Péter legtöbb kötetének megjelenése eseményszámba ment, mint első kötetei, a Fancsikó és Pinta (1976) és a Pápai vizeken ne kalózkodj! (1977), továbbá A szív segédigéi (1985) című „anyaregény”, a Csokonai Lili álnéven írt Tizenhét hattyúk (1987), a Hrabal modorában megalkotott Hrabal könyve (1990), a Hahn-Hahn grófnő pillantása (1991) című Duna-regény, az édesapja ügynökmúltjával szembenéző Javított kiadás (2002), a Semmi művészet (2008), az Esti (2010), az Egyszerű történet vessző száz oldal – a Márk-változat (2014) vagy az utolsó, a halálos betegségéről írt Hasnyálmirigynapló (2016) – sőt sok közülük korszakjelző határpontként került be a magyar irodalom történetébe, mint például az író Termelési-regény című „kisssregénye” 1979-ből, amelynek megjelenésétől sokan a posztmodern magyar irodalom kezdetét számítják, de ilyen az 1986-ban megjelent Bevezetés a szépirodalomba című monumentális, nagy formátumú, 725 oldalas kötet, amelyet az ugyanebben az évben kiadott Nádas Péter-regénnyel, a szintén monumentális Emlékiratok könyvével együtt a posztmodern magyar irodalom két Bibliájának nevez a magyar irodalomtörténet-írás, és ilyen a 2000-ben megjelent Harmonia caelestis is, amelynek egyebek mellett az aparegény műfaját köszönheti a kortárs magyar irodalom.

1989 júniusában elsőéves egyetemistaként a Komenský Egyetem régészcsoportjának magyarországi kirándulásán volt alkalmam részt venni, néhány magyar–történelem szakos diákot is magukkal vittek, hogy segítsünk tolmácsolni. A magyar szakosok közös, meztelen fürdéséről a hideg, június eleji szegedi éjszakában most nem fogok mesélni, inkább első állomáshelyünkre, Sopronra vagy Kőszegre koncentrálnék. Itt épp a könyvhét egyik vidéki rendezvényére került sor, ahol a legnagyobb fogásnak Faludy György Pokolbeli víg napjaim című könyvét tartottam. Annál nagyobb lett a fájdalmam és meglepetésem, amikor a sátrainkhoz visszaérve csoporttársam, Mészáros Tünde kezében Esterházy Péter Bevezetés a szépirodalomba című vakítóan hófehér kötetét láttam fényeskedni. Nem tudom, megszánt-e Tünde, vagy épp Faludy-rajongói korszakát élte, de rövid rábeszélés után cserélt velem. Ez lett az első Esterházy-könyvem.

A Bevezetés a szépirodalomba egy ideális Borges-féle könyv. Voltaképpen nem is egy könyv, hanem legalább 5-6-10, vagy amennyit akarunk, vagy még inkább amennyit találunk, benne regények, elbeszélés- és anekdotakötetek bújnak meg, egész versek, filozófiai töredékek, illetve utalások százai, mit százai, ezrei, rejtett, félig rejtett vagy épp leleplezett idézetek, idézettöredékek, amelyek utak százait nyitják meg a magyar és a világirodalomba, behálózva az egész leírható világot. Elképesztő a bőség, amellyel a kötet lapjain találkozhatunk. Az anyagbőség, a gondolatbőség, az ötletbőség. Sokszor, legtöbbször már-már a határokat feszegetve, kitágítva és egyúttal lerombolva mindazt, amit szépirodalomnak tartunk és gondolunk. Bonyolult elbeszélőhelyzetek, egymásba ékelődő szövegcsonkok, szövegmaradványok, amelyeket vizuális effektusok váltanak. Esterházy szerzőtárssá avatta a magyar és a világirodalmat, szövegébe ültette és beszéltette elődeit és kortársait.

Erre az egyszerre felkavaró és felszabadító, kevert és összetett érzelmeket kiváltó nyelvre egyetlen példát hozok: „Fiam, azt álmodtam, hogy a halálos ágyadon megcsókoltalak. A szád besüppedt, mint a vénasszonyoké vagy az öreg sírok, és sípolva vetted a levegőt. Amikor könnyű csókkal megcsókoltalak, a sípolás fölerősödött, hirtelen fuldokolni kezdtél, és a szádból karnyi vastag hernyó mászott ki. Ekkora. A hernyónak nagy, világoszöld feje volt, olyan zöld, mint a fakó Sterne-könyv, az 55-ös kiadás, Határ Győző fordítása, a hernyó nevetett, úgy, mint az a kabarettista, a neve most nem jut persze eszembe.
Zöld, nevető hernyó, mi lesz ebből, fiam, nagyon szégyenkeztem.”