Pozsony a századfordulón – várostörténet anzikszokban

Nemrég budapesti vendégeket kalauzoltam Pozsonyban, akik el voltak ragadtatva a belvárostól: milyen bájos, milyen patinás, milyen hangulatos. Valahogy nem tudtam teljesen azonosulni a lelkesedésükkel, és magamban kerestem a hibát.

Miért fanyalgok, ha a régi városrész valóban szépül, nincs málladozó vakolat, nincs omladozó ház, nincs rendezetlen, bűzös udvar? Aztán régi pozsonyiakkal beszélgetve kiderült, hogy nem vagyok egészen egyedül. Vagyunk páran, akik lesütött szemmel sietünk el a Segner-kúriával szomszédos ház előtt, hogy ne is lássuk középkori szobrok silány, ordenáré utánzataival elcsúfított homlokzatát, és nem tudunk úgy elmenni a Keglevich-palota előtt, hogy ne gondoljunk az emeleti zenetermére, amely egy újgazdag cégtulajdonos jóvoltából vagy tíz éve nincs többé, holott még a kegyeletet nem ismerő szocializmus is megkímélte, mert valaha Keglevich Babette grófnő zongoratanára, Beethoven tisztelte meg a jelenlétével. Nekünk hiányzik a palota kapujáról a két oroszlánfejes kopogtató, a jezsuiták temploma előtt álló Mária-oszlopot a kutyák jelölő tevékenységétől védő vasrácskerítés és az óvárosháza Madonnájának rácsos kalitkája, egy bájos pozsonyi legenda szerves tartozéka. A mi szemünket bántják a Ventur utcai hetes számú ház ízléstelen „kariatidái” meg a Kern-házra és a Bibiana épületére biggyesztett új timpanon. Mi egy időben csak azért sétáltunk el gyakrabban a Dóm felé, hogy megnézzük, működik-e még a Szent Szalvátor gyógyszertár, és megvan-e még gyönyörű barokk bútorzata, mert úgy hírlett, valakik az épületre is, a gyógyszertár berendezésére is fenik a fogukat – meg is kaparintották. Nekünk még mindig fáj a szívünk a Hal téri zsinagógáért és a patinás városrészek házainak válogatás nélküli leradírozásáért. Mert túlérzékenyek vagyunk. Minden barbár beavatkozás, a legapróbb stílustalanság is fáj nekünk, mert minket elrontottak a nagyszüleink. Az ő elbeszéléseik nyomán egy megkapó hangulatú, bűbájos Pozsony képe elevenedett meg előttünk, ezt örököltük és dédelgettük magunkban a rombolás évtizedeiben is. Igaz, a gyerekkor elmúltával volt idő, amikor ez a kép megkérdőjeleződött: talán valójában nem is volt olyan varázsos, ahogy a nagyszüleink mesélték, lehet, hogy csak a megszépítő múlt színezte azzá? Aztán kezünkbe került pár könyv, és kiderült, hogy olyan világlátott hírességek is szívesen idézték fel pozsonyi látogatásuk emlékeit, mint Hans Christian Andersen vagy Jules Verne. Őket is, akárcsak Fadruszt, id. Jankovics Marcellt, Odescalchi Eugenie-t, Karl Benyovszkyt, Ortvay Tivadart, Ovidius Faustot, Janko Alexyt és másokat megbabonázta a város sajátos hangulata, építkező lendülete és gazdag múltjának festői emlékei, nagyvilágiassággal kevert polgári miliője, lokálpatrióta lakóinak sokfélesége, a nyelvek és kultúrák izgalmas tarkasága. Ugyanaz, amiről a nagyszüleink beszéltek. Tehát nem mese. Létezett, igaz volt.

Ez a régi Pozsony látható a Méry Kiadó legújabb, pompás kiállítású könyvében, amely a Pozsony... Anno címet viseli, és nem más, mint a XX. század első két évtizedéből származó levelezőlapok gyűjteménye. A régi anzikszokhoz Keszeli Ferenc írt stílusos kísérő szövegeket szecessziós hangulatképek és keserédes történetek formájában. Az utánfestett békebeli felvételek maguk is beszédesek, a történelem olvasható le róluk – például a köztéri szobrok sorsán keresztül. Az egyik fotón még együtt látható az egymástól nem messze álló három szobor: Petőfié, Hummelé és Szent Józsefé. Hummel azóta legkevesebb háromszor változtatott helyet, de köszöni, jól van. Szent József, a város legszebb barokk szobra, amely a Notre-Dame templom közelében állt, és Bécs bármelyik terének díszére válhatott volna, bántotta az elvtársak szépérzékét, el is tüntették, olyannyira, hogy ma sem tudható, hová, ha ugyan pozdorjává nem törték. Petőfi szobrának sorsát ismerjük. Azt azonban, hogy mi történt vele a mai Hviezdoslav térről való eltávolítása előtt, kevesebben tudják. Az új csehszlovák hatalom bedeszkázta, így látható a színház erkélyéről készült fényképen is: az ormótlan deszkabódé úgy hat, mintha Szolimán állíttatta volna fel a sátrát a téren. Úgy látszik, Fadrusz Mária Teréziájára már nem volt elegendő deszka, ezért árválkodik az egyik fényképen a csupasz talapzat. Ki tudja, eljutott-e a híre a szobor szétverésének az idős Myslbekhez, a Fadrusz által mélyen tisztelt cseh szobrászhoz, akihez személyes ismeretség fűzte? És ki tudja, mit szóltak volna a cseh szecesszió kiváló mesterei ahhoz, hogy a Stefánia úti szecessziós Deák szálloda pazarul, á la Klimt díszített homlokzatáról az új csehszlovák korifeusok levakartatták a kecses alakokat, úgymond, lenge öltözetük szeméremsértő volta miatt? A könyv 93. oldalán még teljes pompájában látható a homlokzat. Két egykori felvételen is szerepel diadalkapu: az egyik „Éljen a király!” felirattal 1909-ben, I. Ferenc József pozsonyi látogatása alkalmából állíttatott a Stefánia úton, a másik is ugyanott, de 1919-ben, „Nech žije Česko-slovenská republika!” felirattal, a városba érkező prágai kormány tiszteletére, jóval nagyobb és díszesebb a királynak készítettnél. Meglehet, ugyanaz építette mindkettőt. A kisember élelmességének és alkalmazkodásának üdítő példája az a két anziksz, amely ugyanazt a Dunán pöfögő gőzöst ábrázolja, háttérben a dévényi sziklaszirttel. Minden hajszálra egyezik, csupán az egyiken még rajta van a millenniumi Árpád-szobor, a másikról már le lett retusálva.

Történelem anzikszban – akár ez is lehetne a nagyon szép kivitelezésű album címe. Érdemes belelapozni.