Pontosság és lebegő poétika

Kézdi Kovács Zsolt harmadéves rendezőszakosként került kapcsolatba Mándy Ivánnal. Ugyanakkor, amikor Elek Judit, akivel egy osztályba járt a főiskolán, és 1958 óta együtt él.
„Mi mindig azt mondtuk magunkról, hogy költői realisták vagyunk, és Mándyban is ezt találtuk meg - meséli. - Imádtuk a dialógusait, áttett, furcsa párbeszédeit, amelyek mulatságosak és tele vannak fordulatokkal. Iván is egészen különleges ember volt. Nem éreztünk benne semmi nagyképűséget, az íróság legapróbb jelét sem lehetett felfedezni rajta, egyszerű volt és kedves. Engem mint főiskolást teljesen egyenrangú félként kezelt, így természetesen találtuk meg egymással a hangot.“
Kapcsolatuk 1960-ban kezdődött, amikor Nemeskürty Istvánnak köszönhetően a Budapest Filmgyárban megismerkedtek. De már ezt megelőzően tízperces etűdöt akart készíteni a Nagyvilági Főcső című Mándy-novellából.
„Máriássy Félix volt az osztályfőnökünk, Makk Károly a tanárunk, de volt egy felső vezetőnk is, Keleti Márton személyében. Közvetlenül nem tanított bennünket, politikai hatalma viszont annál nagyobb volt. Máriássyék el is fogadták a Mándy-mű alapján írt munkámat, Keleti Márton azonban úgy döntött: - Ezt a lábszagú dekadenciát nem! - úgyhogy mást kellett leadnom helyette, valami munkáshülyeséget. Mándy világa azonban megragadt bennem. Nemeskürty, aki filmtörténetet tanított a főiskolán, mint stúdióvezető rendszeresen foglalkoztatta Ivánt. Az összes jó írót odacsődítette a filmgyárba, voltaképpen menedékhelyet biztosított nekik. Ott és a Lukács cukrászdában rendszeresen találkoztam Ivánnal, miközben a Csutak és szürke ló című gyerekregénye forgatókönyvén dolgoztam. Ez volt a diplomamunkám. Nekünk ugyanis olyan művet kellett választanunk, ami az akkori hatalomnak is megfelelt, és elég semleges volt ahhoz, hogy valamilyen módon azt a fajta nem realista ízlését is megvalósíthassa az ember, amire egy költőiséggel teli gyerekkönyv lehetőséget ad. Engem nagyon vonzott ez a világ, a Csutak és a szürke ló pedig igazi remekmű. Van benne valami nagyon földhözragadt, hiszen Iván mániákusa volt a pontos részleteknek, ugyanakkor van benne egy nagyon furcsa, lebegő poétika is.“
Annak, hogy ebből film lesz, semmi reménye nem volt, emlékezik vissza Kézdi Kovács Zsolt. Jelentősége akkor lett a készülő forgatókönyvnek, amikor Makk Károly kezébe került.
„Nagyon nehéz periódusa volt ez a kulturális és politikai életnek. 1960-ban még írók ülnek, éles téma még nem vetődhet fel, a szellemi ellenállás le van törve, kicsit légüres térben mozgunk, a filmrendezők is borzasztóan nehezen találták meg, hogy mit lehetne csinálni. A friss szél, ami a forradalom előtt és után bejött, fokozatosan lecsendesedett, mindenki elbizonytalanodott, és láthatóan jól jött ez az ártatlan gyerektéma. Makk Károly hirtelen elkezdte pedzeni, hogy ő ezt szívesen filmre vinné. Tetszett neki a könyv. De mivel már akkor is negyven vasat tartott a tűzben, ez nem következett be. Ellenben egy másik tanárom, Várkonyi Zoltán, aki színészetet tanított a főiskolán, valószínűleg Nemeskürty inspirációjára lecsapott a forgatókönyvre. Azt mondta: neki ez kell, ezt ő megrendezi. Makkon látszott, hogy sajnálja, de Várkonyitól már nem lehetett elvenni. Fura vállalkozás volt ez a részéről, hiszen a gyerekekhez az égadta világon semmi köze nem volt. Igazából Mándyhoz sem, csak érzékeny megvalósítóként mindenre rá tudott hangolódni. Hubay Miklóst kaptuk dramaturgnak, és így kezdtünk el dolgozni Ivánnal. Várkonyi mindig csak felrohant hozzánk, és el is ment gyorsan, őt a részletek, a történetbeli finom lebegések egyáltalán nem zavarták. Elfogadta Mándy világát. Csak aztán Hildebrand István, a film operatőre vicsorogva próbálta lebeszélni őt, mert ő született realista volt. Lefoglalni az utcát, a várost, a világot, és elrepülünk a végén - neki ez nem kellett, le se forgatták. Én ügyelő voltam a filmben, de beleszólni nem nagyon tudtam. Rossz érzéssel szemléltem a történéseket. Várkonyiról időközben kiderült, hogy egy csomó dologhoz nem is ért. Mándy Iván rendszeresen kijárt a forgatásra, innen a klasszikus mondás, hogy: Írókám, dobjon fel egy párbeszédet! Várkonyi ugyanis fent ült egy nagy darun, és onnan szólt le neki, ha szüksége volt egy dialógra, s ennek aztán szimbolikus jelentése lett. Iván nagyon tudott alkalmazkodni. Úgy is beszélt, mint a hősei. Egészen különös fordulatai voltak. Nem is esett ki a saját világából soha. Beleszólni nem akart Várkonyi munkájába. A maga szelíd módján legfeljebb hümmögött. Nem volt az az erőszakos valaki, aki a saját világának a tönkretétele miatt balhézott volna.“
A nyolcvanperces, fekete-fehér filmhez Farkas Ferenc komponált zenét, a színészek között olyan nevek szerepelnek, mint Kállai Ferenc, Szemes Mari, Farkas Antal, Kibédi Ervin, Makláry Zoltán és Raksányi Gellért.
„Iván sosem volt hiú. Örült, hogy a film elkészült, a közönség pedig szerette. Ő akkor nagyon a pálya szélén állt, pici helye volt a magyar irodalomban. De emlékszem a Mélyvíz bemutatójára a Petőfi Színházban. Szinetár Miklós rendezte a darabot, és a premier is olyan szürreális élmény volt. Egy barátommal néztük meg az előadást, és a szünetben hozzánk csapódott egy fura fazon, s elkezdett beszélni hozzánk. Azt mondta, nem is olyan tehetséges ez a Mándy, a darab pedig egyáltalán nem sikerült neki. Mi csak néztük őt, és nem értettük, mit akar, és akkor jöttünk rá, hogy ez a papa volt, amikor elköszönt tőlünk. A kézfogása árulta el, hogy őt hallgattuk. Ivánnak is ugyanolyan vékony keze volt. A papa bizonyára titokban jött el az előadásra, Iván sem tudta, hogy ott lesz, és mi alkalmasnak tűntünk számára, hogy kihúzza belőlünk, mi a véleményünk a fia tehetségéről.“
A főiskola elvégzése után Kézdi Kovács Zsolt pályája más irányba ment. Jancsó Miklós mellett dolgozott, s a barátsága Mándy Ivánnal nem változott, munkakapcsolatuk sokkal lazább lett. Később bekerült a Magyar Televízióba, s mivel szerette a gyerekeket, ilyen műsorokban dolgozott. Amikor pedig már filmeket rendezett, Nemeskürty Istvántól kapott lehetőséget, s ennek köszönhetően készítette el 1973-ban Káldi Nóra, Schubert Éva, Bujtor István, Gera Zoltán, Várhegyi Teréz, Szilágyi István és mások közreműködésével A locsolókocsit.
„Ezt a forgatókönyvet teljesen együtt írtuk Ivánnal. Megint előjött a költői realizmus, ami nekem borzasztóan fontos volt. A film is tele van fantáziával, emelkedettséggel. Ivánnal jól lehetett írni, imádta a filmet, a mozit, abszolút hajlékony volt munka közben. Kedves, toleráns embernek ismertem, aki gyűlölni is tudott. Rettenetesen erős tartása volt, amit nem lehetett szenvedély nélkül viselni. A locsolókocsit mindketten nagyon szerettük, Iván maximálisan elégedett volt vele, örült, hogy különös, elrajzolt arcokat is láthatott a vásznon, a későbbiek során azonban mindkettőnknek más irányba ment az élete. Én másfajta filmeket forgattam, ő pedig fokozatosan kikerült a szakmánkból. Világ- és filmi látásmódomat sokban befolyásolta. Nagyon jó periódusban értek a dolgai, komoly biztatást jelentettek számomra egy olyan korban, amikor a realizmus volt a megkövetelt, hivatalos irányzat. Jó érzés volt titokban olyan valakire támaszkodni, akitől ez idegen volt, ugyanakkor valami nagyon nagy minőséget képviselt.“