Kultúra

Polgár Anikó: Sokat akar a szarka...

Tárca a Szalonban.
ÚJ SZÓ ONLINE

2020. október 11. 13:30

Polgár Anikó: Sokat akar a szarka...
- Fotó: Shutterstock

Mit képzelnek, hogy ki akarnak tenni ebből a fészekből, hogy nyugdíjba akarnak küldeni? Hiszen magam tapasztottam, szalmából, hulladékból, sárból, ürülékből, az összes alkotóanyag olyan jól összeállt már, megkötött, szilárd lett, mint a beton, nem is csoda, mert már harminc éve toldozom-foldozom, hozzászoktam a szagához, a melegéhez, én csak itt érzem jól magam, még ha mások szerint piszkos vagy bűzös is. Én már harminc éve dolgozom ezen a fán, ismerem a fatörzs görbületeit, az összes szomszéd madarat, azokat is, akik reggelente idebiccentenek, mint valami portás, azokat is, akik megszámolják a leveleket, kimutatásokat vezetnek arról, mennyi zöldell még, mennyi a sárguló, mennyi az elszáradt, akik az adatokat táblázatokba szedik, nemcsak rólunk, madarakról, hanem a fakéreg alatt lakó kukacokról is, de azokkal is jóban vagyok, akik eltüntetik a levéltetveket, eltakarítják a beteg vagy korhadó gallyakat.

Nekem nem is kell ételt gyűjtögetnem, hiszen működik itt egy igazi madármenza, minden hétköznap ott ebédelek, kedvenc, összeszokott asztaltársaságommal – mostanában sorakozás közben maszkot rakunk a csőrünkre, de evés közben, míg a kiszolgáló személyzet által gyűjtött, ízletes pondrókat rágcsáljuk, lerakjuk a maszkokat a tálcákra, kibeszéljük együtt a rendszert, szidjuk a reformokat, együtt háborodunk fel, hogy újabban mi mindent követelnek, hogy kezd veszélybe kerülni nyugalmas, kényelmes életünk.

Meg van ugyanis szervezve az élet itt, ebben a kiserdőben, minden fát külön felügyel valaki. Volt, hogy a mi felügyelőnk kekeckedett ugyan, de sokáig nem tudott elérni semmit, engem például hiába próbált meg kitenni kényelmes kutatómadár-státuszomból. Ki tudna nálam jobban átkutatni más fészkeket, megfigyelni más madarakat, jelentéseket írni róluk? Egy idő után viszont azzal jöttek, hogy ilyesmire már nincs szükség, hogy már a madártársadalom is demokratizálódott, most már csak az eredmények fognak számítani – na de ki hiszi ezt el? Nekem mindig volt mindenütt egy-egy jó emberem, nemcsak itt a konyhán, a madárbüfében, hanem a falomb felsőbb szintjein is, sőt, az erdő igazgatóságáig is kiterjed a rokonságom. Meg vagyok győződve róla, hogy a gépezet ma is ugyanúgy működtethető, mint azelőtt. Megéltem már nagy viharokat, megtanultam kapaszkodni, sőt, ha kell, a csőrömet is bele tudom vájni a másik szemébe.

Ha néha rázta is a szél ezt a nagy, odvas fát, amelyiken lefészkeltünk, mi mindig itt maradtunk, lombtakarásban, széltől-vihartól védetten, járhattunk, mi szarkák is esti énekórákra, mint a nem túl csiszolt hangú énekesmadarak, néha sikerült egy-egy trilla, olykor egészen profi énekesmadárnak képzeltük magunkat. Aztán húsz év önfeledt, öncélú dalolászás után egy reggelen hatalmas orkánra ébredtünk, kavarta a szél a leveleket, alig lehetett látni az őrült kavalkádban. Tudtuk, hogy gyorsan és határozottan cselekedni kell, különben nem maradhatunk meg ezen az erősnek tűnő, de túl sok terhet hordozó ágon: egy fadarabbal lepiszkáltuk sorra a szomszéd fészkeket, némelyikben tojások is voltak, hallottuk, ahogy loccsannak, darabokra törnek a földön, volt, amelyikben kismadár sipogott, még nyöszörgött gyönge hangon, mielőtt nyakát szegte. Egy anyamadár iszonyú éles rikácsolással átkozott el minket, sokáig visszhangzott fülünkben a hisztérikus kiabálás, de aztán elszállt ő is, más fák, más erdők felé, nem láttuk többet a mi fészkeink környékén.

Mi, megmaradottak a vihar elültével megint összefogtunk, most még szorosabbak lettek a barátságok, együtt gyűjtögettünk fűszálat, szalmát a lyukak befoltozásához. Sajnos, a nagy, viharos áradatban barátnőmmel, a búbos bankával nem gondolkodtunk mindenben eléggé előrelátón, nem számoltunk mindenben a következményekkel. A fészekleverő rúd nem ért el egy-egy szomszéd ágig, nem is tartottuk akkor azokat a fészkeket olyan veszélyeseknek, hiszen még kicsik voltak a bennük gubbasztó madarak. Jóval később vettük csak észre a veszélyt, mikor az egyikből kifejlett héja lett, a másikból hatalmas sasmadár: felváltva röppentek fel a fa koronájának legmagasabb pontjára, onnan kémlelték a látóhatárt, a környéket messzire belátva, vagy szétterjesztett szárnyakkal vitorláztak a levegőben, a fa körül, ránk vetítve félelmetes árnyékukat, elfogva a napot, sötétté és nyirkossá téve ezt a korábban olyan otthonos, mások által nem ellenőrzött zugot, amelyben, még akkor is reméltük, örökre – meghúztuk magunkat.

Sajnos, nem maradhattam a fészkemben egyedül. Kismadarakat küldtek ide, tanítványokat, bár magam is kismadárnak éreztem még magamat, eszemben sem volt másokat tanítani. Némelyik ráadásul máris kész dalos pacsirta volt, még bele is szólt az oktatásba, még kérkedett is, hogy neki jobban megy a skálázás, mint a tanárnőnek, az pedig, amelyik a magas C-t is kiénekelte, kis híján kilökött a fészkemből. Igyekeztem minél kevesebbet törődni velük, nehogy még felfejlődjenek, próbáltam őket más, melegebb égtájakra küldeni, némelyeket szép szóval, másokat erőszakosabban, sőt, hogy elkerüljem a későbbi kellemetlenségeket, igyekeztem őket lebeszélni a mi énektagozatunkról már a nyílt napon, a felvételi előtt.

A héjának persze, aki a fejébe vette, hogy felvirágoztat itt mindent, nem nagyon tetszett ez, megpróbálta mindenbe beleütni a csőrét, a sas meg még erősítésnek idehozta a feleségét is, aki úgy tett, mintha nem érdekelné az én házam tája, de nem lehetett nem észrevenni, hogy direkt az én ellenőrzésemre hozták ide, a fő cél az volt, hogy a fejemre üljön, átvizslassa a kottákat, kiigazítsa a szolmizálást. Megpróbáltam úgy-ahogy kijönni vele, ajándékokkal halmoztam el, tudtam, hogy mivel ő sem énekesmadár, előbb-utóbb neki is kínos lesz ez az egész, próbáltam is, barátinak tűnő álmosollyal, a naivat tettetve zavarba hozni őt más énekes kollégák, de főként a diákok előtt. Mivel mindemellett le is kenyereztem, mindent tűrt, mindent elviselt, még védett is engem a férje előtt. De én azért tartottam tőlük, láttam, mindkettőnek milyen erős a karma, még ha egyelőre csak arra használják, hogy megkapaszkodjanak vele, ki tudja, nem mélyesztik-e egyszer az én mellkasomba?

Még mindig megvoltak az összeköttetéseim, tudtam, hol kell őket feljelenteni, kicsit kiszíneztem kettejük ármánykodásait, az intrikákban igazán megvolt az akkor már huszonöt éves gyakorlatom. Őket így, úgy hittem, könnyen kicsinálom, a héjával pedig nem kellett nagyon foglalkozni, ő úgyis, amikor csak tehette, elszállt, más erdőkben bolyongott, egyszer-egyszer úgy tűnt, végleg el is költözött már. A barátnőm, a búbos banka most is mindenben segített: az volt a vágyunk, hogy ő üljön fel a sas helyére, a lombsátor tetejére. De nem jött be a számításunk – hát nem visszatért az az átkozott, rikácsoló héja, jól belekapott a farktollainkba, s azóta se hagyta abba a kiáltozást!

Ne higgye persze, hogy csak úgy hagyom, hogy kitegyen ebből a fészekből, harminc év áldozatos munka után! Méghozzá valami anyamadarat akarnak alkalmazni helyettem, akinek már két fiókája is van, arra hivatkozva, hogy én elértem a nyugdíjkorhatárt, a fiatalok meg munkanélküliek, mi csak foglaljuk előlük a helyet. Meg olyanokkal érvelnek, hogy a többieknek kell dolgozniuk ránk, hogy mi csak innen-onnan gyűjtögetünk, tönkretesszük a másét. Hát miféle logika ez? Mindenki tudhatja, hogy akinek fiókája van, nincs miért aggódnia – egyrészt van elég öröme a kicsikkel meg dolga is a fiókák körül, minek is kellene neki még munkahely? Nem kell aggódnia, hiszen lesz majd, aki törődjön vele, ha megöregszik: a fiókái, ha felnőnek, eltartják, megetetik. Aggodalomra csak nekünk, gyermektelen, öreg szarkáknak van okunk. Mi lesz, ha már rossz lesz a szemünk, s nem látjuk meg a csillogó tárgyakat a földre ejtve vagy mások fészkeiben? Én, akárhány évet is éltem, máig is fióka maradtam, el is várom, hogy etessenek.

Támogassa az ujszo.com-ot

Rengeteg hírrel bombáznak minket különböző portálok, s nem könnyű felismerni a valódi- és álhíreket. Ezért is fontos, hogy olyan weboldalakról tájékozódjunk, amelyek megbízható, korrekt információkat nyújtanak.

Az ujszo.com szerkesztőségében minden nap azért dolgozunk, hogy Önök kizárólag ellenőrzött, valós híreket kapjanak weboldalunkon. Ennek biztosítása meglehetősen költséges. Mi viszont szeretnénk, hogy minden kedves olvasónk hozzájuthasson az ellenőrzött információkhoz, ez azonban az Önök anyagi segítsége nélkül hosszú távon nem lehetséges.

Ezért kérjük olvasóinkat, hogy járuljanak hozzá az ujszo.com működéséhez. Számítunk Önökre. Önök is számíthatnak ránk.

Ha támogatna bennünket, kattintson az alábbi gombra. Köszönjük.

Támogatom
Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk
A hírek szerint a most tervezett Covid-pass az első körben az európai újranyitásban segíthet, de később akár az egész világon is használhatnák, elfogadhatnák egy egységes irányelv alapján.

Covid-pass: A jövő útlevele?

koronavírus

Koronavírus: 23 beteg elhunyt, mindössze 196 új esetet találtak vasárnap

Daniel Ricciardo

Ricciardo: felháborító, ahogyan ismételgették Grosjean balesetét

Sir Sean Connery

Kiderült, mi okozta Sean Connery halálát

omega

História a VASÁRNAPBAN: Az Omega (már) történelem

koronavírus Csehország

Csehországban ezerre csökkent a napi fertőzések száma

Legfrissebb galériák
Olvasta már?
logo

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

logo 18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.