Polgár Anikó: Lyukas fejű diszkoszhal

A teste kerek és lapos, mint a diszkosz. Mélytengeri lény, de minden színt érzékel. Ki tudja, mire jó ez neki ott a koromsötétben? Itt is elég sötét van, borongós az idő, alig bír felkelni a nap, pedig már mindjárt nyolc óra. A nőstényhal szája bölcső, benne ringanak az ikrák. Ha feldühödik, lehet, hogy kiköpi őket. Hát te, halacska, mit lubickolsz itt ilyenkor, csak nem köpött ki az anyád? Aztán lehet, hogy egy ilyen halanya is megszeretheti annyira a gyerekeit, hogy nem bír megválni tőlük, inkább lenyeli őket. Lyukakat festek a hal fejére, ez valami betegség állítólag, a fejlyukasodás. Azt írják, először kis lyukak, aztán nagyobb, véres sebek lesznek rajtuk. Lehet, hogy én is elkaptam? Mostanában, mint valami lyukon, általában kiúszik a fejemből, amit megtanulok. A kicsinyeik a szüleik bőrén levő nyálkát nyalogatják, ez elég undorító.

Még ez hiányozna nekem, mindig a szülők nyakán lógni, szagolgatni a bőrük váladékát, állandó függőségben lenni. Így is nehéz elúszni mellőlük. Most meg különösen, hogy itt kell vegetálni, bent a lakásban, összezárva. Mint egy szűk akváriumban, ahol a vizet is ritkán cserélik. Most nem lehet lógni a haverokkal, nincs sportszakkör, önvédelmi tanfolyam, még azt se javasolják, hogy a parkban találkozzunk, nehogy tovább terjedjen a vírus. Sajnos, most egy darabig anya is itthon van. Hazakapta a munkát. Tegnap éjfélkor még táblázatokat töltögetett. De szerencsére most még alszik, nem nyaggat, mint reggelente szokott, iskolába menet. Apa meg ott rekedt a munkahelyén, nem tud hazajönni, mert lezárták a határokat. De őt amúgy is ritkán látom, máskor is kéthetente szokott csak hazajönni.
Most, hogy bezárták a sulit, napok óta anya fejtegetéseit kell hallgatnom, arról, hogy tegyem magasra a mércét, ne tunyuljak el itthon, hogy Newton is micsoda felfedezéseket tett, amíg egy évig otthon ült, bezárva, mikor a pestisjárvány idején szünetelt a Cambridge-i Egyetemen a tanítás, mert hogy eredményeket csak így lehet produkálni, hova is jutnánk különben az életben, akkor kell megalapoznunk a tudásunkat, amikor még fiatalok vagyunk, igényesnek kell lenni, s az nem lényeges, hogy esetleg most, e pillanatban fárasztónak találunk valamit, messzebbre kell néznünk, nem ezekkel az efemer dolgokkal törődni, hiszen az emberek, ahogy Pindarosz írta, csak egynapigélők, efémerioi (ha akarom, megmutatja, hogy van ez leírva görög betűkkel, de engem, persze, nem szokott érdekelni ilyesmi), meg egyébként is, csak „árnyék álma az ember”, ezért kell felülkerekedni az apró-cseprő dolgokon, és távolabbra nézni, hiszen napjaink olyan gyorsan peregnek, úgy kell élnünk, hogy egyet se vesztegessünk el közülük, sőt, egy-egy órát se vagy egy-egy percet, különben, ha nem tudatosítjuk, akkor úgy telik el életünk nagyobb része, hogy nem azt csináljuk, amit kellene, vagy ami még rosszabb, nem is csinálunk semmit, csak várunk, kivárunk, vagy mástól várjuk, hogy felemeljen minket a sárból, s ha már felemeltek, akkor sem akarjuk lemosni magunkról az iszap mocskát, pedig csak akaraterő kérdése az egész, s persze a látószögé, hisz az is számít, hogy az örökkévalóság felől nézzük önmagunkat, hogy tudatosítsuk, milyen aprók, milyen semmik vagyunk, milyen árnyékszerűek, hogy aztán késztetést érezzünk, hogy felemelkedjünk, hogy megmutatkozzunk, hogy felragyogjunk.

Na szép.

Ezt általában apának is előadja, ha videótelefonálnak. Panaszkodik neki, hogy pont matekból meg fizikából kell engem korrepetálásra járatnia, pedig ő azt szeretné, hogy fizikus legyek, vagy legalább mérnök, de hiába vesz nekem szebbnél szebb kézikönyveket, hiába vitt el a Csodák Palotájába, hiába tölti le nekem a Mindentudás Egyetemét, rá se nézek, mindig csak azon nyafogok, hogy mikor kapok akváriumot meg díszhalakat. Meg hogy nem tudok előre gondolkodni, pedig már hetedikes vagyok, igazán lehetne valami tervem a jövőre, főleg ha a családtól minden segítséget megkapok. Óvodáskorom óta. Hegynek guruló kettős kúpot, Newton-bölcsőt, mágneses forgót, lépegető Rudit, fejre álló pörgettyűt. Meg Heki Rezonál-lakot – az tényleg jó különben! Ez az egyetlen, amit megszerettem az okosjátékai közül. Ez egy házikó, benne Heki kutyával: ha elkiáltom magam, Heki kutya előugrik. Persze ezt is gyerekesnek találom már, de ha belegondolok, milyen érzés ilyen szegény, kiabálásra és sípszóra idomított, házikóba zárt kutyának lenni, megesik rajta a szívem. Meg a csőrén ülő madár, az se rossz. Billentheted, zargathatod, forgathatod, akkor se esik le a talapzatáról. Csak lebeg szegény, odaragasztva a csőrénél fogva. Még csak ki se nyithatja a száját. Meg se mukkanhat.

Kiskoromtól hallgatom ezt a játékos fizikát. Mintha hozzá lennék ragasztva, hiába próbálok ellebegni mellőle. Próbálom direkt rosszul megírni a fizikadolgozatokat, de anya nem nyugszik bele. Mostanában már nemcsak játszunk, hanem felad egy-egy fejezetet valamelyik szakkönyvből, aztán kikérdez. Föl kell mondanom, hogy ef egyenlő d-szer x. Ahol F a rugalmassági erő, d az arányossági tényező, x a megnyúlást megadó vektor. Aztán persze nincs elragadtatva, mert hogy csak monoton hangon felmondom, s a lényegbe egyáltalán nem gondolok bele. Hogy olyan vagyok, mintha mindig koromsötétben tapogatóznék. Mint azok a nyamvadt halaim. (Mintha volna belőlük akár egy is.) Aztán meg mérgelődik, hogy nem tudom, mik azok a transzverzális és longitudiális hullámok. Pedig ezt a lépegető Rugó-Rudival is bemutatta nekem már kétéves koromban. Persze nekem olyan lyukas a fejem, mint a rugó közepe. De közben rugalmas se vagyok, makacsul legyökerezek valamiben, s nem vagyok hajlandó kimozdulni. Megelégszem azzal a lenti mélysötéttel, mint azok a mélytengeri halak, amiket folyton rajzolgatok.

Az osztályfőnökkel is jól el tudnak ilyenekről diskurálni. Anya rendszerint kiselőadásokat tart a szülőértekezleteken is. Most szerencsére az sincs, mindenfajta gyülekezés tilos. De a neten azért csetelhetnek az anyukák. Hogy kitárgyalják a gyerekeiket. Meg hogy közösen összefogjanak, hogy ellenőrizzék a levelezéseinket. Már nincs is kedvem rámenni, megnézni, írt-e valaki. Anya úgyis feltöri a jelszót, és képes valamit beleírni a nevemben. Különben ha felébred, úgyis elkobozza a mobilt. Csak akkor szabad megnézni, ha küldik a tanárok a leckét. Közben persze be vagyok osztva házimunkára is. Mert hogy ma már egy fiúnak is kell főzni meg mosogatni. Azt hiszem, a fő baj az, hogy nincs tesóm. Ha legalább ketten lennénk, akkor elosztódna kettőnk közt az energiája. Főleg ha lenne egy lánya is, akkor őt fésülgethetné, vele mehetne teregetni meg takarítani. Most szerencsére vásárolni nem engem küld le, nehogy elkapjak valamit. Máskor még az intim betétjét is velem veteti meg, nem érdekli, hogy ez nekem milyen ciki.

Mikor anya rákezdi, általában megpróbálom kiiktatni a külvilágot. Elképzelek magam köré egy levegővel teli búvárharangot, csak nekem jut benne oxigén, mindenki más fulladozik. Lemerülök, mélyeket lélegezve, a tengerfenék egyre közelebb, a víztömeg a vállamon egyre súlyosabb, miközben én magam egyre könnyebb vagyok, egyre lebegőbb. Valami sodor, csak sodor tovább, de húz is egyre lejjebb, magába szippant, egyre növekvő intenzitással, ellenállhatatlanul. Csukott szemmel is látom, hogy kis semmi vagyok a hatalmas tengerhez viszonyítva, de nem érzek késztetést, hogy felemelkedjek, hogy megmutatkozzam. Legszívesebben még jobban elbújnék, beleásnám magam az iszapba, meghúzódnék egy hidrotermikus kürtőben, ahol élőbevonat képződne rajtam, aztán idővel én is a bentoszhoz tartoznék már (anya biztos tudja, hogy van ez leírva görög betűkkel), egy ideig a mozgékonyhoz, aztán már csak a mozdulatlanhoz, végül nem maradna más belőlem, csak a tengerfenékbe beleolvadó, attól nehezen különválasztható, biogén lerakódás. Egészen vékonyra lapultam, fejem sincs már, nincs minek kilyukadnia. Itt a mélyben, a sötétben nincsenek színek, tökéletesen színtelen vagyok én is.