Polgár Anikó: Kijutni a magtár melletti gödörből

Amíg szülei az istállóban voltak, ő az udvaron szokott játszani. Tulajdonképpen nem is volt udvar, nem volt ugyanis körbekerítve, de a ház előtt félkörben álló szederfák szegélyezte területet mégis valami udvarfélének lehetett tekinteni. Ez volt benne a legjobb, a kijelölt határok elbizonytalanítása, ami szinte a határtalansággal, a korlátokat olykor észre sem vevő gyermeki szabadsággal volt egyenlő. Ha akarta, akkor a szederfák mögötti farakás is az ő udvara volt, a fa ágára akasztott hinta pedig nyugodtan kibillenhetett, kilenghetett a fatörzseken túlra, s még föl is szállhatott, egészen magasra.

Nem volt vízvezeték, anya a magtár melletti kútról hordta a vizet, a magtár előtti aszfaltozott téren ki lehetett próbálni az új háromkerekű kismotort, máshol ugyanis felborult a göröngyökön. A tér közepén egy végtelen mélységű aszfaltgödör tátongott. Később, amikor nagykorában itt járt, hogy megnézze a ház romjait (amiről megtudta, hogy nem is az övék volt, csak bérelték), látta, hogy a gödör kicsi, a derekáig sem érne, de akkor, amikor kiskorában a többiekkel együtt belemászott, mérhetetlen távol volt, utolérhetetlen magasnak tűnt az a szint, ahonnan lejjebb került, ide a föld mélyébe. Mintha egy négyszögletes aszfaltgyomor szippantotta volna be magába, s nem engedné többet vissza a földre, a magtáron túlra, a mezei virágok közé. Már mindenki fönt volt újra, a többiek visszamásztak, ő meg csak süllyedt, egyre mélyebbre. Minden olyan hatalmas, utolérhetetlenül óriási lett körülötte.

Az a fiú se szedte ki őt, aki az egészet kitalálta, addigra már egész mással volt elfoglalva. Az a fiú, akiről akkor még nem tudta, hogy nagy korában javítóintézetbe, később börtönbe kerül, hogy már hetedikes korában betör az iskolába a nyári szünetben, hogy kékre-zöldre veri majd a feleségét, a fiú, aki most a történet idején még óvodáskorú, és mutatványokkal szórakoztatja a többieket (most épp egy békát tömött be egészben a szájába). A társaság ámuldozó tagjai (kettőtől ötéves korig) már mind önállók, leszoktak a pelenkáról, mi sem természetesebb, hogy míg a szüleik itt a közelben megetetik a disznókat, addig ők elvannak egyedül is, felügyelet nélkül.

Kicsi volt a konyha, a ház mellett, a fapadon száradtak anya táljai és edényei, a kislány egyszer sárból dagasztott bennük kalácsot. Nem nagyon sikerült, nem lett olyan szép színe, mint anyáénak, nem is kelt meg, nem éledt fel, halott, fekete tészta maradt. Mire a kislány rájött, hogy élesztőt is kellene bele tenni, ami életre kelti és megnöveszti, már késő volt, nem kísérletezhetett vele újra, hiszen a múltkoriért is nagyon kikapott. Anya keze alól mindig csupa élettel teli dolog került ki, az ő táljában mindig feléledt a tészta is, hogy merészelt valaki ilyen halálra vált, mozdulatlan, növekedésre képtelen feketeséget beletenni?

Az ő házuk nagyobb volt, mint a többieké, és szembenézett a nem túl hosszú házsorral, apáskodóan, felügyelve rájuk, mintha csak az utca végén álló nagyobb és erősebb épület egyszer csak szembe fordulna az egyhangúan, engedelmesen sorakozókkal, és elállná az utat. Utca itt persze nem volt, se út, se járda, a házak a határban épültek, a hosszú istállók közelében, egyórányira a falutól. Nem is tudott akármilyen autó kijutni ide a földúton, még az övék, ez a kiselejtezett katonai terepjáró is beleragadt néha a sárba. Olyankor a kislány, aki a ponyva alatt, hátul ült a két egymással szembenéző pad egyikén, a sofőr mögött (gyerekülésről, biztonsági övről akkor persze szó se volt), cumi helyett kacsacombot szopogatva, mindig segített. Nyomta, nyomta a sofőr ülését, de még így se jöttek ki a kátyúból, csak miután ideért a traktor, amiért gyalog, gumicsizmában kellett anyának vagy apának elmennie, csak akkor sikerült közös erővel kitolni. Persze, ő is sokat segített, bár anya rászólt, hogy „ne nyomd már annyira, mert még bekakilsz”.

Később, amikor az iskolában a gyerekkori élményeikről meséltek, a tanító bácsi azt hitte, ezek nem az ő emlékei, hanem a nagyszüleinek a kátyúba ragadt szekerekről, a kútról hordott vízről szóló történeteit keveri össze a sajátjaival. A miénk volt a tanyán az intéző háza, mondta ő, az nem lehet, mondta a tanító bácsi, akkor már minden a szövetkezeté volt, a szocializmus csúcsán, a hetvenes évek végén már nem éltek így az emberek. A kislány nem makacskodott, mindig jó igazodókészsége volt, elmesélte máshogy: „Míg apa dolgozott a gyárban, anya vigyázott rám, az udvaron játszottam, a körbekerített homokozóban, s kalácskákat formáztam a műanyag edénykékben.”

Látott persze ilyesmiket is meg mászókákat és egyengyártású, pirosra festett hintákat, amilyenek az óvodák udvarában vannak meg a játszótereken, de csak az autó ablakából, mert hiába nyafogott, hogy írassák be őt is óvodába, a legközelebbi falu is messze volt. Nagymama meg csak a nővérét tudta elvállalni, „ez már sok lenne nekem, a kisebbet vidd az anyósodékhoz”, mondta anyának, de azok egy gyereket se akartak bevállalni, a kislány hiába igyekezett minél igazodóbb, segítőkészebb és észrevétlenebb maradni, nehogy a terhére legyen valakinek. A legszívesebben helyet cserélt volna a nővérével, aki meg utált óvodába járni, nem szerette a fegyelmet, az igazodást, s ki nem állhatta őt sem, aki átvette a helyét, akit a szülők az ő kiságyába fektettek, s aki ráadásul ott lehetett kint, a határtalan szabadságban.

Előre lehetett tudni, milyen ruhákat örököl majd a nővérétől, ő meg örült neki, hogy ha felveszi a levetett ruháit, akkor utolérheti, de sosem sikerült, mert a nővére addigra megint előre lépett. Mire sikerült, és négyéves lett, addigra a testvére egyszeriben hétéves lett és iskolás. A nagy és mással elfoglalt iskolásnak persze fel se tűnt az ő haladása meg igyekezete. A nővére magas volt, nyúlánk, sűrű, fekete hajú, ő meg kicsi, duci, gömbölyű fejű, egy-két alig látható, szőke hajtinccsel, s a nagyobbik gyerek mindig kitolt a kicsivel, ahogy a tévében látott rajzfilmben, a Lolka és Bolkában. A nyári szünetben a testvére biciklitúrát szervezett a tanyán elő gyerekeknek, ő, a messzi faluból jött lett a főnök köztük, de a húga kismotorját hiába kötözték oda az egyik bicikli mögé, a kötél leszakadt, a kicsi lemaradt, otthon felejtődött. Még vonszolta egy ideig a kismotort a göröngyök között, aztán rájött, hogy saját utak után kell néznie, szembe kell fordulnia az egyhangúan sorakozókkal.

Ezt nem fogjátok ráadni, mondta dühösen a nővére, mikor kinőtte kedvenc indiános pólóját, s mikor apa az autót javította, belemártotta a pólót az olajba, amiről tudta, hogy kimoshatatlan. A húga nem bánta, csendben valami másra készült. S teli lett sikerélménnyel: csak ő mert odaülni az ablakpárkányra, mikor csengetett a Mikulás, a nővére a szekrénybe bújt, s onnan hallgatta irigykedve, hogy a kicsi mondja nagyvidáman a verseket, még az ő nevében is, hogy „kiénekelje” a testvére csomagját is. Később is „kiénekelt”, „kiszavalt” sok mindent, mint Väinämöinen a Kalevalában, még magát is kiénekelte a gödörből.

Mikor felnőttek, a kisebbik regényt kezdett írni a gyerekkorukról, de a családi cenzúra folyton beleszólt. Nővére azt szerette volna, ha az „Amíg a szülei az istállóban voltak” nyitány helyett így kezdte volna az egyik epizódot: „Amíg anya a szalonban zongorázott, ő az udvaron játszott, a kovácsoltvas kerítés mellett, a homokozóban, és kis kalácskákat formázott a műanyag edénykékben.” De ő hitt benne, hogy igény van az átstilizálatlan, igazi történetekre is, vagy az egyik-másik változatra a sok igazi közül. A történetre, amit szégyellni fog majd a család, amit apának (aki egyébként se olvasná el, a gyerekkori Robinson óta nem olvasott regényt) meg se lehet majd mutatni. A történetre, amit anya – aki nem járt ugyan annyit iskolába, mint a lányai, mégis biztos ízléssel nyúlt a hamisítatlan irodalomhoz – megértene és örülne neki, ha a regény megírásakor nem lenne már annyira beteg, ha addigra nem lépett volna már ki az ő közösen alakított történeteikből, s nem lépett volna át írói beavatkozás nélkül is a puszta (lepusztult? stilizálatlan?) szövegvilágba.