Polgár Anikó: Kacsasorban

Este ugyanez a mozgás, terelés, visszafelé. Őrizzük őket bezárva, mint egy lelakatolt élelmiszerraktárt. Egymáshoz bújnak, szorosan, másnap az egyre hangosodó, türelmetlen hápogásukra ébredünk. Vágynak ki a szabad levegőre, szabadulni a karanténból, napokra, órákra, percekre, amíg csak lehet.

Hízásukat nem bízzuk a véletlenre: mikor már elég nagyok, eljön a tömés ideje. Zsákba kell csavarni a sáros szárnyú, erős madarat, hogy ne csapkodjon. Anyu kesztyűt húz, egyik kezével szétfeszíti a kacsa csőrét, a másikkal nyomja le a torkán a kukoricát. Anyásak a mozdulatai, határozottak, mint mikor a beteg gyerekbe erőltetik bele az orvosságot. A kacsa vékony nyakán látszódnak kívülről is a kukoricaszemek, a kesztyűs kéz lesimogatja, lehúzogatja őket, aztán jön a következő adag. Picit megpihenhet a kitátott csőr, pár másodperc szünet, mint a fogorvosnál, aztán megint tágra tátunk és feszítünk.

A tömőben három-négy kacsa van egyszerre, a pihegő, a teli bendőjű ijedten ereszkedik le közéjük, a kéz leejti, s nyúl a másikért. Ezek a kiválasztottak, ezek az elítéltek. Már nem kezdenek öntudatlan, vidám hápogásba, torkig laktak az élettel, a teli has szorítja a torkot, elnyeli a hangokat. Hármat-négyet is le lehet majd vágni egyszerre, elférnek a fagyasztóban, szorosan egymáshoz tapasztva, jéghidegen, mereven, élettelenül. Beléjük fagyva a hang is.

De előbb még jön a forróság. A kisasztal csupa vér, két levágott fejű, hízott kacsa már rajta, gőzölögnek. A többi a vödörben ázik leforrázva. A nedves tollat könnyen ki lehet tépkedni, csomókban jönnek, egymáshoz tapadva, sütik az ujjaimat. Anyu sokkal gyorsabb nálam, ő már be is fejezi a magáét, mire én még csak a felénél tartok. A hasán kezdem, először marékkal tépem, már látszik a szép, sárga bőr („csak a házi kacsáké ilyen”). A szárnyáról lenyiszáljuk a tollseprűt. A nagy tollak alatt apró pihék, ez már tovább tart, igaz, most már kihűlt és nem süt annyira. Aztán meg mintha pici, erősen tartó, fehér gombostűket csipegetnénk ki belőle az ujjbegyünkkel, ezt már csak egyenként lehet, idegesítő, pepecselő munka. Némelyiknek több ilyen áll ki a bőréből, „tokos ez a kacsa”, mondja ilyenkor anyu, később már én is kommentálom, eltanulom a beszédjét.

Ha nagyjából kész vagyok, szólok anyunak, hogy vágja le a nagykéssel a lábát (ezt a kutya kapja) meg a nyaka véres végét. Így már egész formás, akár a boltban is kitehetnék. Időnként lemossuk az asztalt, de majd jönnek rá az újabbak, azokról megint ráfolyik a véres lé. Amelyik nagyjából kész van, az megy bele a hideg, tiszta vízbe. Ez tart a legtovább, a lavórban „mosni”: tulajdonképpen nem mossuk, hanem csipegetjük a vízben, ami még a bőrében maradt, aztán a kezünkről mossuk le, ami ráragadt. Ilyenkor lehet sokat beszélgetni, anyu érdekeseket mesél. Eközben végig állunk, a kézzel eszkábált, viaszosvászonnal letakart asztal mellett, a ház mögött, az almafa alatt. Alattunk sártócsa meg a véres-piszkos tollakkal, belekkel, lábakkal, nyakakkal teli kisvödör, de egyre tisztul minden, egyre konyhaképesebb: egyre kevésbé látszik az élet, amely az állatban volt – nincs már szeme, csőre, lába, toll nélküli csonk a szárnya –, egyre könnyebben elképzelhető, hogy megsüthető lesz és megehető. Az asztalt lesöpörjük egy régebbi kacsa már megszáradt tollseprűjével.

Amit én lemostam, azon anyu még mindig talál valamit, sokszor cseréljük a vizet, mert úsznak benne a kezünkről levált pihék. Kibelezni nem én fogom, csak nézem anyut, ahogy vágja gyakorlott mozdulatokkal. Néha előhozom, hogy szeretném kipróbálni, de nem hagyja. Tény, hogy ügyetlen vagyok, de szívós, én mindig jelentkezem, ha kint kell segíteni, s még én szoktam rábeszélni anyut, hogy vágjunk le még kettőt.

Én tartom a lábát meg szárnyait, míg anyu elnyisszantja a nyakát (ha igen nagy, akkor apu is segít), közben odatartom a tálat, hogy belecsorgassuk a vért. Sötétvörös, meleg, habzik. Óvatosan viszem be, lerakom a konyhapultra. Anyu soha nem eszik vért. Mindent gondosan kiáztat, besóz, ahogy a zsidó nagymamájától tanulta, meg az otthonról hozott konyhai beidegződéseket még tartó, de már kikeresztelkedett, református anyjától. Fél órát a vízben, egy órát a sóban, kioldani a húsból minden vérrögöt. De apunak mindig megsüti, hagymás zsíron, úgy már nem hasonlít a vérre, barna színe van, gusztusos és jó illatú, olyan, mint a máj, csak kicsit puhább. Kiskoromban én is ettem belőle, amíg meg nem tudtam, mi az.

„Ne egyetek semmiféle utálatosat.” Együnk inkább gazellát, antilopot és kőszáli zergét. Van olyan hús, amelyhez hozzáérni sem szabad. Mindig háromszor öblítünk, a májat átsütjük alaposan. A szív csúcsát le kell vágni. Szerencsére apu sem szereti a tejfölös csirkét, nem kell keverni a tejet és a húst.

Megörököltem a szabadságot és a tiltást, a kacsavért és a flódnit. Libazsír helyett olajat. Macesz helyett sok mesterséges aromát. A valamikori szabály, átcsorgatva több generáción, ezt-azt magával hoz, ezt-azt elveszít. Ha társaságban vizet iszom, elfordulok, senki ne lássa. A tojást mindig külön ütöm le, s alaposan megnézem, nincs-e benne vérpötty. Ha kemény tojást főzök, ügyelek rá, hogy páratlan számút tegyek az edénybe. A lisztet mindig jól átszitálom, hátha valami belemászott. Nincs kóser tűzhelyem és kóser edényem, az indukciós főzőlapunk, melyet mindig fényesre sikálok, nem is kóserolható. Konyhámban, a besózott és állni hagyott húsban mégis ott vannak az emlékezés öntudatlan mélyrétegei. A húsból kivonódik a vér, tisztul, sterillé lesz, a múltról való tudásunk pedig így lesz élettelen és tárgyszerű. Folyamatosan a múlt darabjait emésztjük, újra belénk ivódik, érrendszerünk széthordja mindenfelé.