Polgár Anikó: Épen maradni, kinyitódni

A könyvszekrényben, a vitrin üvege mögött egy kartonlapon nagybetűs felirat díszelgett: KÖNYVEKET NEM ADUNK KÖLCSÖN. Be is tartották, nem nyúlhattak a könyvekhez még az unokáik sem. Nem volt engedélyezett számukra még a helyben olvasás sem, nem nyitottak olvasótermet a tisztaszobában. Mintha érezték volna, hogy a könyvszekrény lesz a ház legtovább épen maradó része, mintha látták volna előre azt a pusztulást, azt a hanyagságot, azt az elhanyagoltságot, amit az ő életükben még el sem lehetett képzelni.

A büszkeségük, a fürdőszoba (alig volt akkor még valakinek a faluban, mások a kútról hordták a vizet, lavórban mosakodtak), most csupa korom, a valaha gondosan letisztogatott csempe, a kád egykor fehér zománca szurokfekete. A ház teli szeméttel, pókhálóval, a falak beáztak, a bútorokon áll a por. Pedig mennyire megbecsülték őket valamikor! Mindent elrendeztek gondosan, a tisztaszobában, a zárt fiókban tárolták nagyapa második világháborús leveleit, a katonai igazolványát, egy fakéregből előállított levelezőlapot „Emlék az oroszországi nyírfaerdőből” felirattal, a katonai kórházban készült régi fotókat. Megőrizték kismama görbebotját is, nagymama konfirmációs emléklapját, az írógéppel sokszorosított, a sok használattól elrongyolódott imaszövegeket.

Legkisebb fiuk, a kis elektrotechnikai zseni, a nyelvtehetség, a család későn született, dédelgetett büszkesége valamilyen nem diagnosztizált pszichiátriai betegségben szenvedett. Az autóbaleset óta ilyen furcsa – magyarázták a szülők a rokonoknak, szomszédoknak, ez mégiscsak konkrét, kézzel fogható, fizikailag érezhető magyarázat volt. Akik korábban is ismerték, tudták, hogy ez nem igaz, a fiú korábban is furcsa volt, de valóban, mintha a kamaszkori baleset óta fokozódtak volna a különös tünetek. Mindig idegesen ugrált a szemgolyója, soha nem tudott a szemébe nézni annak, akivel beszélt. Ritkán szólt másokhoz, inkább kerülte a társaságot. Hiába dicsekedtek a szülők, hogy fiuk az iskolában kötelező szlovákon és oroszon kívül már németül is elég jól beszél, az ismerősök csak azt tudták elképzelni, hogy ezeken a nyelveken olvas, ír, szöveget hallgat és ért, de hogy egy idegen nyelven ez a fiú valóban „beszélne”? Mikor még a sajátján se? Ahhoz kommunikációs készség kell, interakció, amitől ez a gyerek láthatóan retteg.

A szülők persze többnyire a dolgok jó oldalát látják, a rosszmájú megjegyzéseket a falu kicsinyességének, a kisemberek irigységének tulajdonították. S persze a világért se vitték volna a fiukat orvoshoz – hát hülyegyerek ez, hogy pszichiáterhez kelljen hordani? Mikor mindenkinél jobban számol, a memóriája kitűnő, gyönyörűen rajzol, s mindenféle elektronikus eszközt meg tud javítani! A kémiának most nagy jövője van, ezért a nagyfiunkat vegyészeti iskolába küldtük (igaz, hogy a tanulmányi eredményei nem túl fényesek, a szlovákkal se boldogul túl jól ott Pozsonyban, de valahogy majd csak befejezi), a lányunk könyvelőnő – de a legtöbbre ez a kicsi viszi, egészen biztosan.

Ha látta volna az apja-anyja az utolsó éveiben, mikor már nem fűtött, nem mosakodott, a ház „tisztaszobájában” gyűjtötte a szemetet, hogy ne kelljen a szemételhordásért fizetnie! De nem kért volna segítséget, sőt, mindenkit elmart maga mellől. Úgy érezte, ő önmagában is mindennel elboldogul, nincs szüksége barátokra, emberi kapcsolatokra, faluközösségre, társadalmi kötelékekre, intézményekre és a központosított kényelem pénzbe kerülő eszközeire se. Hiszen van víz a kútban, fűtéshez való fa akad a kertben. Ez hagyján! Ő még áramot is tudott előállítani házilag, igaz, csak néhány wattnyit, de a saját igényeinek megfelelt. A napfényt a fürdőszobában alakította át házilag szerkesztett napkollektorral elektromos árammá, kísérletként és kihívásként is érdekelte a dolog, s még az ételét is meg tudta így melegíteni. Hogy kormos lesz közben a fürdőkád, az a legkevesebb, a vízvezetékből úgyse folyik semmi! Életrevaló vagy életidegen? Ritkán mosódik össze két ennyire ellentétes kategória.

Nem is nagyon vágyakozott a társaságára senki, elhúzódtak tőle az emberek, mint a városi buszon a messzire bűzlő hajléktalantól. Ruháit nem mosta, ha valamelyik ruhadarab nagyon nedves lett az izzadságtól, kiterítette száradni a napra. Közben állandóan olvasott, szótárazott és rendületlenül jegyzetelt. A kontemplációhoz volt elég csönd és magány. Robinsonná lett a falu közepén. A vásár az ő házáig is elért, az árusok a kerítésre aggatták portékáikat. Olyankor ő még jobban begubózott, vigyázott, hogy még az udvaron se lássa meg senki véletlenül.

Halála után mindenkit megleptek a szószedetei. A fiókok zsúfolásig voltak több évtizeden át sűrűn telijegyzetelt füzetekkel. Hat nyelven olvasott, a szlovák és orosz mellett nemcsak a gyerekkorában elkezdett németet, hanem idővel az angolt, az arabot és a törököt is megtanulta. Olvasott, szótárazott, már akkor is, mikor még az anyja élt, s hivatalosan ő volt az idős asszony „gondozója” (valójában inkább fordítva volt, hiszen ő szorult gondozásra, még ha ezt a családban el sem ismerte volna senki), az anyja elvesztése után pedig már senkit nem engedett be a saját szférájába. Szorongásai egyre kiújultak, amint intéznie kellett valamit, vagy csak szóba elegyedni valakivel, heves dührohamok törtek rá. A legrosszabbak a hallucinációk voltak, képzeletét nem tudta elválasztani a valóságtól: meg volt győződve arról, hogy valaki megfigyeli, nyilván a legközelebbi, a szomszéd (elég szorosan vannak itt a házak, mindenki belát a másik udvarába, belenéz az életébe, véleményt alkot róla, megszólja), ezt a szúrós fájdalmat okozó szöget is biztosan a szomszéd ütötte be a fejébe, s ütné is mindig, folyamatosan. Csak akkor hagyja abba, ha elbújnak előle, ha besötétítik a szobát, ha csak egy kis résen jön be a fény, hogy az az olvasáshoz, szótárazáshoz elég legyen, de ne tudjon leselkedni, behatolni senki. Ha kilép a házból, üldözi valaki – legjobb, ha csak a legminimálisabb időt tölti házon kívül, legjobb, ha csak a legközelebbi boltig fut el, de nem, már oda sem mehet, hisz ott állítólag ismeri őt az üzletesnő, valamit mindig akar tőle, kérdezgeti, felajánlja a segítségét… persze, ő nem dől be ilyen trükköknek. Közben nem elég pusztán bezárkózni, legjobb elrejteni mindent, hátha behatol valaki, amíg ő alszik vagy a kúthoz megy vízért, megtudnak róla mindent, begyűjtik a titkos adatait. Az olvasás vagy a festegetés talán segít ‒ egyfajta önmagán, öntudatlanul alkalmazott művészetterápia.

Télen, két ünnep közt találták meg holtan a rokonok (furcsa megérzés volt, hiszen máskor hónapokig nem látta őt senki, aznap mégis meg akarták látogatni) – nem, nem szószedetekkel, nem könyvvel a kezében! A halál mindig iszonyú és minden emberi méltóságot megaláz, még ha megpróbáljuk is átstilizálni. Míg a halottkémet várták, a rokonok megpróbálták előkeríteni a személyi igazolványát, de sehogy se sikerült. Sötét is volt a házban (az áram már régóta kikapcsolva), s kiszámíthatatlan volt a káosz. Hónapokkal később találták meg, takarítás közben, a rácsos kiságyba dobott bőrkabát zsebében.

A test idővel berakódik földdel, szétmállik, elporlad. Már életünkben is folyamatosan romlik az állaga. Érdemes törődni vele egyáltalán? A boncolás kimutatta, hogy szívinfarktus végzett vele ‒ nyilván rosszul volt már, mikor kivánszorgott a mosdóig. Boncolás előtt nyilván fertőtlenítették, lesikálták, leborotválták, lenyírták évek óta növesztett, csimbókokba ragadt haját. A temetkezési vállalat emberei gondosan tiszta ruhába öltöztették, mely egy másik halottról maradt, s amelytől viszolyogtak a rokonok.

Lehet, hogy a házat is így fogják tisztára suvickolni, kimeszelni, fertőtleníteni? A ház talán tovább eláll, mint az ember. De lehet, hogy az se menthető már, ledöntik és újat építenek a helyére. A könyvszekrényt persze jó lenne átmenteni, épen maradt olvasmányaival együtt. De a feliratot ne felejtsük kicserélni!

Polgár Anikó