Pisztoly ellen kottatartó

A vadromantikának szinte nincs olyan kelléke, amely ne fordulna elő a Trubadúrban: bagoly képében kísértő halott, lovagi tornán megismert, titokzatos származású hős, szemmel verés, máglyahalál, vérbosszú, gyermekrablás, delírium, meghiúsult kolostorba vonulás, kardpárbaj, várostrom, méreg általi öngyilkosság és még folytathatnánk a sort. Bendik ezt a terhelt rémdrámát napjainkban játszatja. Az ő verziójában Luna gróf afféle maffiózó, Manrico pedig a száztagú cigányzenekar közelebbről nem definiált vezetője, maga is aktív muzsikus, egy lépést sem tesz a hangszere, pontosabban annak tokja nélkül. Luna emberei – mostanában a Szlovák Nemzeti Színházban unos-untalan visszaköszönő operarendezői megoldásként – a nézőtérről vonulnak be, elemlámpáikkal végigpásztázva a közönség sorait, interaktívan a nézők szemébe világítva, hadd legyenek benne rögtön a történések sűrűjében. A színhely egy elhagyott gyár hatalmas szerelőterme vagy raktárhelyisége, ide úszik be később Leonóra gardróbja, ő maga pedig Inezzel együtt mutatós alsóneműben érkezik a színre, hogy öltözködés közben beszélje el barátnőjének, hogyan ismerte meg Manricót, a trubadúrt.

Az opera legproblematikusabb jelenetei azok, ahol együtt van a színen a két halálos ellenség, Luna gróf és Manrico. Verbálisan mindig ádázul egymásnak esnek, a kardjukat azonban nemigen használják, ami hiányérzetet kelt a nézőben, legszívesebben odaszólna a két szájhősnek: no mi lesz már, mire vártok, ne csak tellegessetek vele, használjátok is a kardotokat. Az első felvonás végén kivont karddal vonulnak el, hogy megvívjanak. A párbaj kimenetelét nem tudni, tény, hogy a következő felvonásban mindketten makkegészségesek. A kolostorjelenetben ugyanez ismétlődik, itt végül Manrico emberei lefegyverzik a grófot és katonáit, hogy vezérük sértetlenül távozhasson szerelmével. Legalábbis az eredeti szövegkönyv szerint. Bendiknél viszont Luna és emberei pisztolyt szegeznek Manricóra és társaira. A fegyvertelen cigányok azonban nem ijednek meg, hanem hangszereikkel és kottatartóikkal olyan vehemensen hadonásznak, hogy a harcedzett maffiózók – még mindig pisztolylyal a kezükben – meghátrálnak. Luna az első felvonás végén rálő szerelmi vetélytársára, ráadásul jó közelről, az mégis el tud menekülni. Az utolsó felvonás zárójelenetében a gróf, miután kiadja az utasítást: „Vérpadra vele!”, nem várja meg, amíg katonái teljesítik a parancsát, hanem saját kezűleg lövi le a trubadúrt. A pénteki premieren a pisztoly nem sült el időben, Manrico már holtan hevert, amikor elhangzott a megkésett dörrenés. A valószínűtlenül fiatal Azucena elegáns estélyi ruhában jelenik meg a színen, mire az teljesen elsötétül, csak egy nyitott hangszertokban ég pár gyertya, hogy fényénél elénekelhesse a Máglya-áriát. A hangszertokoknak fontos szerepük van, a cigányoknak legalább a fele permanensen ilyennel közlekedik, Ruiz is egy hatalmas tokot cipel, Manrico jóval kisebbet, de állandó jelleggel. Ezt később Leonóra hurcolja ide-oda a bebörtönzött Manrico helyett, ezt ölelgeti akkor is, amikor szerelme szabadon bocsátásáért cserébe, Lunának ígéri magát. A népszerű Cigánykórusban ugyan megcsendülnek az üllők, a szöveg is változatlanul munkára buzdít, de senki nem dolgozik. Népünnepély van, a cigánytábor léggömbökkel és az elmaradhatatlan hangszertokokkal vonul be, persze ismét a nézőtérről, hogy konfettit szórva mulasson.

Nincs újraértelmezés, reveláció, csupán az a fajta, külsőségekben kimerülő aktualizálás, ami az égvilágon semmit nem ad a darabhoz. Nem a kísérletezést, a forradalmian újat rovom fel a rendezőnek, hanem épp annak hiányát, a magukat modernnek hirdető, de már elkoptatott klisék használatát. Bendik egy nagyon szép Peter Grimes és egy beleérző Kékszakállú után enyhén szólva félrerendezte a Trubadúrt, ennek ellenére senki nem fütyülte ki, őt is megtapsolta a zömével osztrák operaturistákból álló közönség.

Jana Doležílková dekoratív megjelenésű, vonzó Leonóra, jól játszik, szólamának lírai és drámai lehetőségeit egyaránt kiaknázva, szépen, természetesen énekel, meleg színű, kiegyenlített hangja jól bírja az exponált magasságokat. A trubadúrt alakító kínai Mario Zhang sötét színű hangja kissé gutturálisnak hat, de nagyon kulturáltan bánik vele, érezni rajta a jó iskolát Ez a tömör matéria meglepően hajlékony, végig bírja az estet színnel és erővel. Ez sajnos nem mondható el Zoltán Vongreyről, Luna megformálójáról, aki indiszponáltan, szemmel látható erőfeszítéssel énekelt. Denisa Hamarová izgalmas Azucena. Nem az eszelős, idős cigányaszszonyt jeleníti meg, nincsenek látványos drámai kitörései, mégis súlya van és tartása. Doležílkovával és Zhanggal együtt a börtönjelenetben különösen szép pillanatokkal ajándékozta meg a közönséget. Ferrandóból a szólam súlyának megfelelő figurát formált Peter Mikuláš. Ezt a szerepet olyan nagyságok énekelték, mint Ruggero Raimondi, jó, hogy nálunk is rájöttek, érdemes szép hangra bízni a – főleg ritmikailag – igényes első felvonásbeli áriát. Illúziókeltően formálta meg Monika Fabianová Inez és Ivan Ožvát Ruiz szerepét. Összefogottan, egészséges hangon énekelt a kórus, és a Rastislav Štúr vezette zenekar bebizonyította, hogy Verdi szenvedélytől izzó zenéje olyan csoda, amely túlragyog minden rendezői baklövést.