Pi

A zseniket egy hajszál választja el az őrülettől. Filmekkel kapcsolatban is alkalmazható ez az igen elmés megállapítás, hiszen a jó filmet is csak egy hajszál választja el a rossz, esetleg kevésbé nézhető alkotásoktól. Ebben az esetben persze egy hajszál általában a rendezőt, a történetet, vagy éppen a színészt jelentheti, és még sorolhatnánk az esetenként jelentéktelennek tűnő, de igen fontos tényezőket, melyek jobb esetben igazán kiemelkedővé, vagy éppen klasszikussá képesek varázsolni egy elsőre nem sokat sejtető alkotást. Amikor pedig az a sok kis hajszál mind passzol, akkor születnek az igazán jó, emlékezetes mozik. Márpedig ezúttal bizony ilyen filmről van szó, olyan alkotásról, ami „hajszálról-hajszálra” szinte már tökéletesen össze van rakva.

Aki esetleg a külsőségekből szeret kiindulni, azt ne riassza el a film fekete-fehér volta, hiszen a történet és annak elmesélése szinte megköveteli a régebbi időket idéző stílust, és kellően borzongató hangulattal ruházza fel az alkotást. Másvégről pedig – a történeten belül maradva –, a színek nem is illenek egy olyan megszállott matematikushoz, aki csupán a számokkal igyekszik leírni a körülötte lévő világot, és megérteni annak működését. Max (Sean Gullette) a világtól elzárkózó, saját feltörő őrületével is küszködő zseni, akinek egyedüli életcélja, hogy megtalálja az egyetlen ismétlődő, mindennek az alapját képező formát a természetben, aminek segítségével megérthető lesz az univerzum és maga az élet. Miközben pedig egyre közelebb kerül a váratlan veszélyeket rejtő megoldáshoz, úgy tárul fel körülötte a saját érdekeit érvényesíteni akaró emberek világa, és mélyül el az őrülete.

Darren Aronofsky (Rekviem egy álomért) nem bízta a véletlenre a dolgot, mind a rendezést, mind az írást felvállalta, és az összhang a képek és a történet között hamar szembe is tűnik mindenkinek. A szürrealista jelenetek, az ébrenlét és a hasadozó tudat képei, a furcsa, elszigetelt világ bemutatása, a megbomló elme térnyerésének mozzanatai teljesen magukkal ragadják a nézőt és segítenek elmélyülni a nem mindennapi történetben, mely lerántja a leplet a körülöttünk dolgozó világról. Arról a világról, ahol nincsenek szívességek, mindennek megvan a mozgatórugója: a hatalom. Melynek kulcsához maga Max egyre közelebb és közelebb jut. A kép természetesen nem túl hízelgő a mindennapokról. Ezúttal a két véglet, az egyház, azaz a misztikum, és a tőzsde, a számok világa kerül pellengérre, megmutatván, mindennek ugyanaz az alapja.

Darren Aronofsky nevét a Rekviem egy álomért kapcsán ismerte meg a közönség, a fillérekből forgatott Pi is elkerül hozzánk. A világot mozgató erők, a Tudomány, a Vallás és a Pénz titkait feszegető Pi igen-igen obskúrus munka, a szuggesztivitásig (túl)feszített sci-fi – agyalós teóriái, karcos fekete-fehér képei és masszív (attack) zenéi azonban a vetítés után egy ideig még fogva tartják a nézőt. (mozinet, est)

Pi (Pi), fekete-fehér, amerikai film, 1998, 84 perc, Rendezte: Darren Aronofsky, Szereplők: Mark Margolis, Sean Gullette, Ben Shenkman, Pamela Hart, Stephen Pearlman