A párizsi megnyitó emancipációs jelentése

Az uralkodó társadalmi rendtől való ironikus távolságtartás gyakran a konformizmus alig burkolt formája. Ahogy Wendy Ide írja a The Observerben a Deadpool&Wolverine kapcsán, amely nem több, nem kevesebb, mint a Marvel szemmel láthatólag soha véget nem érő, kasszasikerre ítéltetett szuperhős-univerzumának egy újabb darabja, egy film „lehet bosszantó és közben nagyon vicces is... Egyszersmind pofonegyszerű, repetitív, silány kivitelezésű, ami túlzottan támaszkodik a mémekből átemelt gegekre és a kínosan belterjes rajongói metapoénokra”.

Nehéz lenne pontosabban leírni az ideológiák mai működését. Tudva, hogy a központi üzenetüket már senki sem veszi komolyan, önmagukra reflektáló vicceket, multiverzum-ugrálást és a negyedik falat áttörni hivatott hízelgő kiszólásokat kínálnak. Ugyanez a megközelítés – a status quo szolgálatába állított irónia – mutatkozik meg abban is, ahogy a közvélemény elviseli az egyre őrültebb és erőszakosabb világot.

Thomas Jolly, az olimpiai megnyitóünnepség rendezője azonban arra emlékeztet minket, hogy az irónia más szintje is elérhető. Noha szorosan követte a Nemzetközi Olimpiai Bizottság alapokmányának elveit a rendező város és a francia kultúra bemutatásakor, mégis széles körben kritizálták. Félretéve azokat a katolikusokat, akik a bacchanália megjelenítését az utolsó vacsora kigúnyolásaként értelmezték, a negatív reakciókat jól szemlélteti Orbán Viktor magyar miniszterelnök megnyilvánulása. Szerinte Nyugaton már nem hisznek a nemzetállamok létében, tagadják, hogy létezne közös kultúra és az arra épülő közerkölcs, ez pedig az olimpiai megnyitón is látható volt. „Közerkölcs ott nem létezik” – fogalmazott.

Ez pedig arra utal, hogy a tét nem is lehetne nagyobb. Orbán számára a megnyitóünnepség Európa lelki öngyilkosságát jelképezte, míg Jolly (és remélem, sokunk) számára ritka megnyilvánulása volt Európa igazi kulturális örökségének. A világ kapott egy kis kóstolót a modern filozófiát megalapozó Descartes országából, akinek radikális kételye egyetemes – tehát „multikulturális” – perspektíván alapult.

Descartes megértette, hogy a saját hagyományok semmivel sem jobbak mások állítólagos „különc” hagyományainál: „Már kollégiumi éveimben megtanítottak arra, hogy semmi elképzelhető sem olyan furcsa vagy olyan kevéssé hiteles, hogy ne tartott volna ki mellette egyik vagy másik filozófus, és utazásaim során felismertem, hogy mindazok, akiknek érzései nagyon ellentétesek a mieinkkel, mégsem feltétlenül barbárok vagy vadak, s meglehet, olyan nagy vagy még nagyobb értelem birtokában vannak, mint mi magunk.”

Csak a partikularitás relativizá­lásával juthatunk el a hiteles univerzalitás talajára. Kanti szóhasználattal élve, az etnikai gyökereinkhez való ragaszkodás az értelem magánhasználatához vezet, ahol esetleges dogmatikus előfeltevések korlátoznak bennünket. Kant a Válasz a kérdésre: mi a felvilágosodás? című művében az értelemnek ezt az éretlen, magánjellegű felhasználását egy nyilvánosabb, objektívebb használattal állította szembe. Az előbbi csupán az ember saját államát, vallását és intézményeit tükrözi és szolgálja, míg a nyilvános használatú ész megköveteli, hogy transznacionális álláspontra helyezkedjünk.

Amit az olimpia megnyitóján láttunk, az az értelem univerzális alkalmazása: ritka bepillantás a modern Európa emancipációs magjába. Igen, a képek Franciaországról és Párizsról szóltak; de a magukra reflektáló viccek is világossá tették, hogy ez nem az ész magáncélú felhasználása. Jolly mesterien kezelte az ironikus távolságtartást minden „magán” intézményi kerettől, így a francia államtól is.

A konzervatívok egyszerűen tévednek, amikor a ceremóniát az LMBTQ+-ideológia és a politikailag korrekt egységesség megnyilvánulásának látják és ekként ítélik el. Természetesen a konzervatív nacionalizmus implicit bírálatai is helyet kaptak benne; de tartalmában és stílusában jóval inkább a merev píszí moralizmus – avagy a „woke-izmus” – ellen irányult. Ahelyett, hogy píszí üzemmódba kapcsolva (ami mindenkit kizár, aki nem ért egyet a befogadás egy bizonyos fogalmával) a sokszínűség és az inklúzió miatt aggódott volna, a műsor mindenkit beengedett. A Szajnában úszó Mona Lisa és a félmeztelen testek örömteli bacchanáliája ellenében ott állt Marie Antoinette lenyaktilózott éneklő feje. A Notre Dame-on dolgozó munkások táncra perdültek, és a show nem egy stadionban bontakozott ki, hanem az egész városban, amely továbbra is nyitva áll a világ előtt.

Az ilyen ironikus és obszcén látványosság a lehető legtávolabb áll a steril, humortalan politikai korrektségtől. A ceremónia nem csupán Európa legjobb arcát mutatta meg; emlékeztette a világot, hogy csak Európában képzelhető el ilyen ünnepség. Globális volt, multikulturális meg minden, de az üzenetet a francia főváros, a világ legcsodálatosabb városa szemszögéből közvetítették. Amit láttunk, a remény üzenete volt: a show egy nagyon sokszínű világot képzelt el, amelyben nincs helye háborúnak és gyűlöletnek.

Állítsuk ezt szembe azzal a vízióval, amelyet Alekszandr Dugin jobboldali orosz politikai filozófus rajzolt fel a közelmúltban Pepe Escobar brazil újságírónak adott interjújában. Dugin számára Európa most irreleváns, egy korhadt kert, amelyet magas fal övez. Az egyetlen választás az amerikai globalista „deep state” és a szuverén államok békés új világrendje között lehetséges. Az új rend pedig békés lenne – sugallja –, mert Oroszország nukleáris fegyvereket osztana ki minden fejlődő államnak, így a kölcsönösen biztosított megsemmisítés elve mindenhol érvényesülne.

Dugin szerint az idei amerikai elnökválasztás – az amerikai „deep state” és Donald Trump küzdelme – tehát eldönti az emberiség sorsát. Ha Trump nyer, lehetséges a deeszkaláció; ha egy demokrata nyer, akkor a globális háború és az emberiség vége felé tartunk.

Ellentétben azzal, amit az olyan emberek gondolnak, mint Orbán és Dugin, Jolly üzenete mélyen etikus. Azt súgja a konzervatív nacionalistáknak: Nézd meg újra figyelmesen ezt az ünnepséget, és szégyelld magad azért, ami vagy.

Slavoj Žižek 
A szerző a European Graduate School filozófiaprofesszora, a Londoni Egyetem Birkbeck Bölcsészettudományi Intézetének  nemzetközi igazgatója

©Project Syndicate