Pepík, avagy mire jó a nagyothallás?

Valahol Csehországban történt, még 1969-ben vagy 1970-ben. Az egyik nagy gyár vezetősége kitalálta, hogy a termelés fokozása végett a karácsony és szilveszter közti időszakban a dolgozók csak kivételes esetben mehetnek szabadságra, a közbeeső négy-öt napot hasznos építő munkával fogja mindenki eltölteni. Persze, amint az lenni szokott, az efféle javaslat ezúttal sem a legmegfontoltabb vezetőktől származott, és az alkalmazottaknak egy ekkora gyárban nem tudtak megfelelő munkát biztosítani erre a rövid időre. Ezért aztán úgy foglalták el őket, ahogy tudták: általános nagytakarítást rendeztek, meg fejtágító politikai előadásokat szerveztek számukra.

Az egyik délelőtt is egy ilyen előadásra terelték be a dolgozókat a gyár gyűlésteremnek átrendezett szerelőcsarnokába. Az előadó megkezdte beszédét, amelyben igen hevesen ostorozta a rendszer ellenségeit, és élénken ecsetelte a Szovjetunióval kötött örök barátság előnyeit, a ‘68-as események fontosságát stb.

A gyári kollektívának volt egy Pepíknek becézett kedvence. Pepík hatalmas, majd két méter magas és másfél mázsás óriás volt, akiben rendkívüli termete ellenére galambszelídségű lélek lakozott, a légynek sem tudott volna ártani. Mindamellett nagyothalló volt, és ebből kifolyólag mindig nagyobb erővel használta öblös hangját.

Ezúttal sem észlelt az előadásból egyebet halk mormogásnál, így egy idő után mellére esett a feje, és jólesően elszundított. Melós barettsapkája előtte hevert az asztalon. A közelben ülő kollégák, akik dohányoztak, huncutságból elkezdték cigarettájuk hamuját a sapkába pöckölni. Eltelt egy kis idő, Pepík megmozdult, félig felnyitotta a szemét, hogy körülnézzen, mi újság, bóbiskolhat-e tovább. Tekintete egyenesen a sapkájára esett, melybe épp akkor ütött bele kollégája egy jókora hamurudacskát. Szeme azonnal kerekre tágult, és a sapkájába meredve, a nagyothallók önkéntelen harsányságával elbődült:

– Jdi se vysrát!

Ami, ugyebár, finoman körülírva, magyarul annyit jelent, hogy eredj, és nyögd ki magadból a salakanyagokat.

Az előadó – aki épp a Varsói Szerződés által 1968 augusztusában nyújtott „baráti segítség” helyénvalóságát, jogosságát magyarázta – megmerevedett, szája tátva maradt, egy darabig levegőt sem kapott. Majd hirtelen összecsapta a jegyzeteit, elkezdett hangosan méltatlankodni, hogy őt így még sehol sem sértették meg, és azzal a fenyegető ígérettel, hogy az esetet jelenti a kellő helyen, kiviharzott a legközelebbi ajtón.

Elemi erővel tört ki a társaságból a röhögés, beleremegtek a csarnok falai. Az emberek felugrottak a helyükről, és odaszaladtak Pepíkhez, hevesen rázták a kezét, a vállát veregették. Ő meg csak mosolygott szelíden, és nem tudta mire vélni népszerűségének ez újabb, fergeteges megnyilvánulását. Pepík, a kedvenc igazi szilveszteri hangulatot teremtett ott, a gyár tanácsteremnek kinevezett szerelőcsarnokában, valamikor 1969-ben vagy 1970-ben, karácsony és szilveszter közt, egy dolgos hétköznapon.