Paradicsom – újratöltve

Lucifer, a társteremtő, miután összevitatkozott az Úrral, három további bukott angyal társaságában lezuhan a Földre. Itt egy búcsúlevél diktálásába kezd, mely Madách Imre sorait („küzdj és bízva bízzál”) ironikusan felhasználva rója fel Istennek, hogy egyeduralomra tör, hogy kisajátítja magának a világot és nem tűr konstruktív vitát. Lilith, a démoni örök Nő azonnal észleli a helyzet előnyeit: Lucifert kihasználhatná tervei megvalósításához, melyek egykori férje, Ádám visszaszerzésére irányulnak. Hogy az emberi létbe visszatérhessen, Ádámra, illetve Ádám magjára van szüksége. Lucifer, hogy tényleg sátáni erővé válhasson, s hogy diadalmaskodjon Isten fölött, szintén Ádámra vadászik. Eötvös Péter legújabb, Paradise reloaded (Lilith) című operája, mely a fenti jelenettel indul, ugyan Lilithet emeli be a címébe, de a darab főhőse Ádám, akiért annak első felesége, a démoni Lilith és Isten társa, a bukott angyal, Lucifer verseng. És persze ott van Éva is: Éva, aki tulajdonképpen nem képes teljességgel önálló entitásként létezni, hiszen maga is Ádám része, annak a hiánynak (a hiányzó bordának) a megtestesülése, mely a férfilét örök velejárója. A szerelem tehát a narcisztikus hiány költészete: a férfi teljességének, egészének helyreállítására irányuló lehetetlen vágy. Lilith – Évával ellentétben – az apokrif és a mondai hagyomány szerint nem holmi „csont”, hanem önállóan teremtett, szintén porból vétetett öntudatos ősdémon. Nem véletlen, hogy a női egyenjogúsági mozgalmak épp az ő nevét tűzték zászlójukra. Csakhogy Lilith naponta démonokat szül, és rendre meg is öli őket: ahhoz, hogy az emberi létbe visszatérjen, Ádámra van szüksége, illetve embergyerek szülésére kényszerül. Lilith adja Éva kezébe a tudás almáját, s így az eredendő bűnért is ő okolható. Ádám észre sem veszi Lilithet, ő csak Évával foglalkozik – vagyis önmagával –; még Lilith múltat firtató kérdésére sem válaszol, emlékei mintha törlődtek volna. A „nem emlékszel rám?” kérdés wagneri kérdés marad (lásd Trisztán és Izolda esetét a bájitallal), s nem ez az egyetlen analóg helyzet, melyben a 19. századi zenedráma elemei felbukkannak. Lilith időnként valósággal Kundryként (Parsifal) viselkedik. Eötvös számára kihívás a létdrámával való szembenézés patetizmusa, amit rendkívüli leleménnyel számol fel, főként a drámai és zenei analógiák megidézésében rejlő leleplezésekkel. A létezés mozgatórugói, valamint a kifejezés sémái egyek és ugyanazok. Az opera alapszerkezete Madách Az ember tragédiája című művét idézi, a létrehozott mintázat mégis egészen más: a teremtésnek itt nincs heroizmusa, sőt, igazi fényei sincsenek. A gonosz sem igazán gonosz: az „apokrif” Lucifer inkább intellektuális vitapartnere az Úrnak, mintsem maga a sátáni megtestesülés. Lilith mondja ki az opera egyik központi gondolatát: Isten egyik legnagyobb fondorlata az, hogy képes elhitetni magáról, nem is létezik. Ebben a létező nemlétezésben vagy nem létező létezésben van kiszabva a földi léttér is. Lucifer nem tudatosítja, hogy Lilith minden szempontból előnyben van: Lilith ugyanis, akárcsak Ádám és Éva, földi lény, míg Lucifer égi entitás, aki nem a porból jön, ezért nem nézheti másként a majdani, az örökkévalóság egészébe kiszabott időkerettel beillesztett létezést, mint felülről. Épp ezért az ő szeme a nagy rendező szeme, az Úr szemével azonos. Amikor Lucifer Ádámmal köt alkut, ez a „naivitás” látszik meg benne: vállalja, hogy végigvezeti őt fajtája sorsán, s ha képes bízni az emberben, megmenekül, ha nem, a lelke az övé lesz. E madáchi projekt részeként bámulatosan intenzív szerepjeleneteket látunk, melyek közül csak párat emelnék ki. Háború van, egy katona hulláját vonszolják és gyalázzák meg. Az eseményt rögzítő sajtóst szintén agyonverik. Egy asszony (Éva) bosszút esküszik az iszlám nevében, egy másik nő (Lilith) dinamitokból álló övet kötöz a derekára, hogy öngyilkos merényletre buzdítsa, s a várost a holtak városává változtassa. Ádám a rettenet képei után a boldogság terepeire vágyik: Lucifer ekkor a jövőt mutatja be, azonos kinézetű, uniformizált, tejüvegszemű, elemre működő, bár boldog lényeket látunk, akik a szeretetet szajkózzák. A békés látszat mögött azonban tragikum rejlik: mindenki az, aminek álmodja magát (pók, denevér, skorpió), s létét ebben a képzelt létben maradéktalanul meg is valósítja. Ez a mámoros vágykiélés a látszat szánalmasságát még jobban kiemeli. Ádám Lucifer angyalszárnyait felcsatolva próbál Évával egy jobb világba menekülni, de a földi lét határait nem hághatják át. Eötvös folytonosan képes energiával feltölteni Ádám és Éva szánalmas létigényének sémáit. Az archetípusokat, a létezés sémáit talán egyik művészet sem képes jobban érzékeltetni, mint az operairodalom: a kimerevíthető létállapotok és konfliktusgócok épp ezért behelyettesíthetők. Joggal említi egy interjúban Eötvös, hogy a wagneri effektusok mellett ott van Mozart is, például Ádám passzívan heroikus, nőknek kiszolgáltatott karaktere Taminót idézheti a Varázsfuvolából, Éva időnként kész Pamina, Lilith pedig az Éj Királynője. Ezek a historikus maszkok az opera mitikus idejéből szemlélve egy potenciális luciferi időutazás lehetséges állomáshelyét is kijelölik a mű fergetes zenei szövetében. Eötvösnél fontos, hogy a létezés nem jelent feltétlenül interakciót a létezőkkel: Lilith a sivatagban megszerzi magának Ádámot és szeretkezik vele, anélkül, hogy a férfi erről tudna. Ádám csak Évára, azaz saját hiányára figyel, minden más hidegen hagyja, mindaddig, míg Lilith be nem jelenti, hogy terhes. Arra szeretné rábírni Ádámot, hogy ezúttal ő pusztítsa el Évát egy eljövendő új faj érdekében. Éva szintén közli, hogy várandós. Noha Ádám csak Évára figyel – őt választja, hiszen Éva még az öngyilkosságot is vállalná, hogy megmentse férjét –, megteremtődik egy kettős embergenealógia lehetősége. Kinek az utódai vagyunk mi? Éva vagy Lilith gyerekei? Élnek-e köztünk emberdémonok és démonemberek? Ádám és Éva mindenestre elindul a jövő útján, sem az árnyak, sem a démonok, de még Isten sem érdekli őket: a tükrök mögé akarnak nézni. Lilith hiába közli, hogy a tükrök mögött újabb tükrök vannak, magára marad, Lucifer pedig őslényegének megfelelően kénytelen visszatérni az égbe, hogy tovább vitázzon az Úrral. Eötvös Péter operája olyan természetes fejlesztésű zene, mint amilyen a korall vagy a cseppkő alakulása. Koherens drámai világot teremt bámulatos művészi leleményességgel: a hang, a hangzás szinte önként alakul látvánnyá, térré és struktúrává. Épp ez a magával ragadó plaszticitás teszi, hogy a fül élvezete mellett a darab drámai összetettsége, intellektuális konstrukciója is hatalmas erővel zaklatja föl a nézőt. Eötvös műve a legjobb értelemben vett kortárs opera: egyszerre nagyszerű drámai színház, invenciózus zenei konstrukció és feledhetetlen intellektuális kihívás. A mű hatalmas bécsi sikerét a magyarországi ősbemutató hasonló sikere követte. A magyar közönség a Neue Oper Wien félig szcenírozott előadását láthatta: a magabiztos, démoni Lilith szerepét a kortárs operákon edzett Annette Schönmüller énekelte magabiztosan és démonian, Éva alakváltogató, árnyalt karakterét Rebecca Nelsen formálta meg, Ádámot Erik Stoklossa elképesztően tiszta, kifinomult énekművészete tette feledhetetlenné, Lucifer energiáit pedig Holger Frank kimagasló színészi és énekesi kvalitásai közvetítették. Eötvös a négyszemélyes cselekményhálózat mellé beiktatott három angyalt (Gernot Heinrich, Andreas Jankowitsch, Michael Wagner) és három jóst is (Avelyn Francis, Christina Sidak, Anna Clare Hauf), akik nem pusztán kommentálják az eseményeket, nem pusztán az emberi létben kijelölt cselekménysémák élő kulisszáit alkotják, hanem folyamatosan szembesítenek a transzcendencia iránti emberi igény szomorú valóságával is. Eötvös Péter: Paradise reloaded (Lilith). MÜPA, Budapest, 2014. január 23.