Papa különböző hangszereken hegedül

(RÉSZLET)

Papa, Gál Sándor, búcsi magyar ember, szakmája szerint inszeminátor; ő volt a környék műbikája, ifjabb korában a rendes is. Ne feszegessük a múltat. Ilyen értelemben ne. Magyarországon született 1911-ben, ami aztán hol Csehszlovákia lett, hol megint Magyarország, most meg, az utána meghaltaktól azt hallotta, hogy Szlovákia. Hova fajul ez a világ? Általában a 406-os házszám alatt laktak, amíg egy arra járó szovjet tank szét nem lőtte a házat. Arra járt, és szétlőtte. Azóta nem mindig a 406-os házszám alatt laktak. Papa és Jóisten közepesnek mondható viszonyban volt egymással. Hol jóban voltak, hol meg veszekedtek. Ilyen viszonyt ápoltak mind a ketten. Egymás közt.

Közben, persze, haverkodtak is, de a kapcsolatuk soha nem volt felhőtlen. A múltkor például, amint éppen az udvar végében a fűrészbakon ültek, és vagy sompálinkát, vagy szilvapálinkát, vagy barackpálinkát, vagy bort ittak, nem, bort nem ihattak, mert vasárnap volt. Bort csak akkor ittak, ha a Jóisten hétköznap jött látogatóba. Amikor sokat ittak, mindig perverz nótákat énekeltek. Mindig sokat ittak, így aztán rendszeresen perverz nótákat énekeltek, papa meg a Jóisten. Például olyanokat, hogy:

Öreganyám ingott, ringott,

Mindig egy motringot fingott,

Sej, haj igyunk rája, úgyis elnyel

A sír szája, ott lesz mindkettőnknek

Kilenc babája-ha-ha

Mama csóválta is a fejét emiatt. Hétköznap azért nem lehetett, mert amikor papa szólt a Jóistennek, hogy még aznap meg akar halni, a Jóisten felhörkent, hogy: éppen ma, Sándor?! Épp vasárnap?! Te Sándor! Hát milyen ember vagy, te Sándor, hogy épp vasárnap akarsz meghalni?!

Papa innen tudta, hogy hétköznap nem lehetett.

Az Isten nem nagyon szerette, ha papa vasárnap hal meg.

Az ismeretségük persze jóval korábban kezdődött, csak 1944. szeptember tizenharmadikáig nem kerültek komaságba. Azon a szerdai napon papa épp egy kies lövészárokban hasalt a Kárpátok bérceinek lankáin, amikor az oroszok valami kanyarlövő puskákkal pergőtüzet zúdítottak a hős magyar honvédekre. Apám piros vére, magyar vére ott csordogált a lövészárok mocskában, amikor azt mondta valaki:

-Te Sándor, úgy menthetlek meg, hogy fogságba ejtetlek a muszkákkal. Így életben maradhatsz, aztán majd kitalálom, hogyan juttassalak haza a Vilmához.

No, ő volt a Jóisten.

Papa egy darabig ismerkedett a tajgával, bejáratos lett különböző bányákba is, majd 1948. február hatodikán ugyanazon a napon jött meg a háborúból is, meg a hadifogságból is. Azért, mert a háború egy darabig majdnem ott volt, ahol a hadifogság. Egy országon belül, csak éppen ötezer kilométerre egymástól.

Ezért tartott olyan sokáig a hazatérés.

A nagy és különböző távolságok miatt. Többek között. Amint hazatért, egyszer, vagy kétszer, vagy háromszor megölelte mamát, de közben már azon morfondírozott, hogy kerül, amibe kerül, ő bizony zenekart alapít. Ennek oka is volt, azt későbbre hagynám.