Panaszkodás helyett tetterő

Simon Beáta és Attila diákjaik körébenSomogyi Tibor felvételeiTanítani minden korban egész embert kívánt. A helyzet nem változott, ma is rengeteg akadályt kell leküzdenie annak, aki a pedagógusi pályát választotta. Míg korábban felnéztek a tanítóra, okos és művelt emberként tartották számon, akinek kikérték a véleményét fontos kérdésekben, mára jelentősen módosult az emberek „pedagógusképe”. Kevésbé becsülik a tudást, a pedagógusról pedig elsősorban mindenkinek az jut eszébe, hogy keveset keres, az emberek többsége sajnos csak a vastag pénztárcájú társait tartja nagyra. Vajon mit jelent a mai világban tanítónak lenni, mivel kell számolnia annak, aki a katedrára lép? Szolgálhatja-e az önmegvalósítást a tanári pálya, nyújthat-e sikerélményt? A mindennapi tevékenység során a kötelesség teljesítésén túl alkalom nyílik-e a szakmai előrelépésre, megőrizhető-e a kezdeti fiatalos lendület, a lelkesedés, kitart-e a tudás átadásának vágya és öröme, vagy feltétlenül a fásultság, a megkeseredés lesz úrrá a pedagógusokon az évek múltán, tapasztalva a munkájuk gyakori eredménytelenségét, a társadalom érdektelenségét a szakmájuk iránt. Ezekre a kérdésekre próbáltuk megtalálni a választ. Egy fiatal, energikus tanárházaspárt faggattunk mindennapjaikról, a tanári szerepről.

Simon Beáta és férje Attila mindketten harmincas éveikben járó, gyakorló pedagógusok. Még az egyetemi évek alatt ismerkedtek meg, két gyermekük van, Attila és Eszter. A tanárházaspár jelenleg a dunaszerdahelyi Vámbéry Ármin Magyar Tanítási Nyelvű Gimnáziumban tanít. Attila 1989-ben, Beáta egy évvel később szerzett diplomát a Comenius Egyetem bölcsészkarán magyar-történelem szakon. Több mint egy évtizede tanítanak tehát, Beáta főként magyar nyelvet és irodalmat, Attila pedig történelmet.

A szakismeretek átadásán túl mi az, ami feladata kell, hogy legyen a pedagógusnak, kérdeztem a tanárházaspártól, mi az, amire hivatottak a tanárok. A tárgyi ismeretek átadása csupán az egyik részét képezheti a tanár feladatkörének, ezenkívül értékközvetítő szerepet is be kell töltenie. „A mai gyerekek teljesen más értékrendhez igazodva rendezik be az életüket, mint az előző fiatal generációk tagjai, kamaszként eleve másként gondolkodnak a világról. Jellemzően még kialakulatlan az az értékskála, amely megalapozza szemléletüket és befolyásolja törekvéseiket. A tanárnak a helyes értékrend kialakításában és megerősítésében van óriási szerepe, hozzá kell segítenie a gyereket ahhoz, hogy valós képet alakítson ki a világról, az emberi kapcsolatokról, az élet egészéről – vallja szakmájáról Beáta. - Aki a tanári hivatásra vállalkozik, szem előtt kell tartania és egy percig sem szabad megfeledkeznie arról, hogy a pedagógusnak elsősorban hitelesnek kell lennie, tehát valóban hinnie kell abban, amit csinál. Nem színlelhet, nem állíthat valótlant, mert azt a gyerekek azonnal észreveszik, és többé nem veszik komolyan az illető tanárt.”

A pályaválasztáskor sokan amiatt döntenek a pedagógusi hivatás mellett, mert diákkorukban meghatározó élményt jelentett számukra valamelyik tanáruk, aki megkedveltette velük a tanári mesterséget. Ugyanakkor a tanári pálya melletti döntést kényszerítő okok is kiválthatják. Szlovákiában a rendszerváltás előtti évtizedekben, így még a nyolcvanas években sem túl sok továbbtanulási lehetőség közül választhatott az, aki alapvetően humán érdeklődésű volt, történelemmel, illetve magyar nyelvvel és irodalommal szeretett volna foglalkozni. Ezek a célok szinte kizárólag a tanári pálya révén voltak megvalósíthatóak. A szlovákiai magyar fiatal számára egyetlen lehetőségként kínálkozott, hogy tanári szakra felvételizzen. „Gyerekként régész szerettem volna lenni – árulja el Simon Beáta –, a kincskeresés romantikája vonzott, felkutatni, kiásni a régmúltról tanúskodó tárgyakat. Régész helyett végül is történelemtanár lettem.”

Ha valódi kincskereső nem is vált Beátából, mindennapi munkája során bőven nyílik alkalma kincseket elővarázsolni a gyermekek lelkéből, egy érdeklődő tekintetet, egy jobb tanulmányi eredményt, amelyek a pedagógusszakma örömeit jelentik.

Attila és Beáta mindketten olyan személyiségek, akik nem elégednek meg a tanári pálya nyújtotta lehetőségekkel, a szűkebb értelemben vett tanítással, lelkesedésük és vállalkozó kedvük minduntalan egyéb tevékenységekre is készteti őket. A munka nem fejeződik be a délelőtti tanítás végeztével. Beáta a Katedra-verseny elnevezésű tanulmányi verseny irodalommal foglalkozó feladatlapjait állítja össze havi rendszerességgel, Attila a Katedra folyóirat rovatvezetőjeként is ismert. Tagja egy polgári társulásnak is, amely magyarországi támogatásokat felhasználva tanévkezdéskor egyebek mellett könyvcsomagokkal segíti a magyar tannyelvű iskolába íratott felvidéki magyar gyerekeket. Simon Attila elnöke a szlovákiai magyar történelemtanárok társaságának. Neve tankönyvíróként is ismerősen cseng. Hogyan merült fel a tankönyvírás ötlete, kérdezem tőle, mi készteti a gyakorló történelemtanárt arra, hogy mintegy saját használatra tankönyveket állítson össze. „Munkám során gyakran tapasztaltam, hogy az általam használt tankönyvek -módszertani és tartalmi szempontból egyaránt – nem felelnek meg maradéktalanul a szükséges követelményeknek, sok esetben meglehetősen hiányosak, pótlásra szorulnak – meséli Simon Attila –, az oktatás hatékonyságához nem mindig járulnak hozzá. Szükségét éreztem egy másfajta szemléletet érvényesítő, tartalmi vonatkozásaiban megújult történelemtankönyv megírásának.” Lám az ember úgy segít magán, ahogy tud. Ha nem áll megfelelő minőségű tankönyv a rendelkezésére, önmaga próbálkozik a hiány pótlásával. Feltéve, ha van hozzá elég indíttatás, kellő szintű szaktudás és vállalkozó kedv. Simon Attila esetében mindezen feltételek adottak voltak. A tankönyvek, melyek megalkotásában részt vett, kiegészítő tankönyvekként szolgálnak az iskolákban. A visszajelzések alapján számos tanár alkalmazza őket mindennapi munkája során. A történelemtankönyv írójára óriási felelősség hárul, amikor az igazságok tárházából igazságokat válogat ki, a tankönyv megszerkesztése éppen ezért rendkívüli szellemi erőkifejtést és körültekintést igényel. Kisebbségi helyzetben pedig kulcsfontosságú, hogy milyen történelemkép rögzül a tanulókban, a magyarságtudatuk menynyire szilárdul meg. Mindezen nehézségek nem riasztották el Attilát a feladattól.

Ha egy házaspár mindkét tagja azonos foglalkozást űz és egyazon munkahelyen dolgozik, felmerül a kérdés, vajon hogyan képesek különválasztani a magánéletüket és a munkával eltöltött időt. Simonéknál ez nem jelent gondot, a kölcsönösen átszüremlő mindennapi problémák nem gátolják meg őket a munkában, illetve a pihenésben. A kikapcsolódást otthon főként a gyerekekkel való foglalkozás, a közös kirándulás jelenti számukra. Attila ezenkívül szívesen jár szabadidejében futballozni is, de mint tréfásan megjegyzi, egy jó sörnél nincs jobb lazítás az egész napi munka után.

Mindketten kedvvel végzik feladataikat, derűvel, a pedagógusok körében gyakori panaszkodás mellőzésével próbálnak helytállni a pályájukon és a magánéletben.