Jókai-emlékév: Visszaolvasni Jókait (Bödők Gergely gondolatai)

A magánélet drámái és az élet meghatározó eseményei mellett vannak olyan könyvek is, amiknek tartalmán túl még arra is emlékszünk, hogy éppen hol olvastuk. Számunkra Jókai több klasszikusa is ilyen: a regény végére az árulóból hőssé váló Karponayné Ghéczy Julianna (A lőcsei fehér asszony), a boszorkányságért halálra ítélt és meg nem értett Mathias Ráby tragédiája (Rab Ráby), Tímár Mihály szabadulása kettős életéből (Az arany ember), vagy Ocskay László kuruc brigadéros regényes drámája (Szeretve mind a vérpadig). Minden kötetnél ugyanott voltam. Komáromban, a M. R. Štefánik parkkal átellenben az egykori Prior áruház és Európa Hotel „szorításában” álló négyemeletesben. A nagyszüleimnél, akiknél évekig laktunk a lift nélküli lépcsőház negyedikjén. Ha behunyom a szemem, érzem boldog otthonunk minden helyiségének sajátos szagát is és most is pontosan tudom, hogy a lakásban mi hol helyezkedett el. Tudom szinte az összes könyv helyét, így azt is, hol tartotta nagyapa a „Jókai összest”.

A jól ismert szürkéskék, arany fejlécű számozott kötetek voltak ezek. Gyerekfejjel különös jelentőséget tulajdonítottam nekik, hiszen Jókai városában, ez a sokra tartott jókais múlt a fogyatkozó polgárság körében még számos elemében inkább jelen volt – és nem csak nálunk. Ott és akkor persze hatottak elevenünkbe találó mondatok és komplett passzusok is, amiket kiírhatnánk most ide, de minek.

Minden mögött pedig ott húzódott az a jellemző nyelv, a próza és az a történetmondó technika, amivel Jókai nemcsak szereplőit és hőseit, de az egész korukat megfestette. A város hűségesen őrizte a reformkor és a dualizmus jeleit, a komáromi erődrendszer bástyáit és a forradalomhoz és szabadságharchoz tartozó történeteket.

A vég nélküli, átolvasott délutánok kifacsart pózokba szögeztek a könyvek fölé. És nagyapa, aki nyugdíjas kora ellenére is jócskán őrzött a tanári (értsd: aki egykor tanár volt, örökké tanár marad) mentalitásából, nagymamámmal együtt maga is minden este olvasott. Azóta persze sok minden odavan. Eladódott az a sokat jelentő lakás is, nem élnek már a nagyszüleim sem, és Komárom is jó darabot változott. De azért valami megnyugtatóan állandó. 

Itt, a kétszázadik születési évforduló és a város identitásában még mindig őrzi Jókait. Valahogy itt maradt velünk ez a mi Mórunk, aki megtette kötelességét, és akit a kulturális piac átalakulása (úgyis mint megváltozott olvasási preferenciák és lecserélődő olvasói generációk), a TikTok-generáció örökös időtlensége (=időnélküliség) és az általános műveletlenség térnyerése tőlünk ugyan elsodort, de akit, ha akarjuk, azért még mindig visszanyerhetünk magunknak.

Jókai persze lehet, így öröklötten, is a miénk. De csak akkor tud újra és igazán a sajátunk lenni, ha már nem csak szeretjük és becsüljük a város szülöttjét, de – túl ezen – próbáljuk magunknak újra megismerni és megérteni is. Ez persze bajosan tud máshogy menni, mint ha felütjük valamelyik szövegét és elkezdjük újra olvasni. Nem feltétlenül kell a jellemzően ma túlírtnak ható, terjengős nagyregényekkel kezdenünk. Lehet az egy cikk, valamely elbeszélés, de akár egy beszéd is. Nem kell a finom szertartásosság és a bántóan óvatoskodó tisztelet, csak az idő és az elszánás. A többi magától fog menni. Olvassuk vissza Jókait magunknak. Nem kell félni, jó lesz!

Bödők Gergely, történész

(A Magyar Országgyűlés és a Kulturális és Innovációs Minisztérium 2025-öt Jókai Mór-emlékévvé nyilvánította, így tisztelegvén a 200 éve született író előtt. A jublieumhoz kapcsolódva február folyamán (mivel az író ebben a hónapban született) irodalmárok, művészek, művelődésszervezők, kutatók és más szakmák képviselői osztják meg a Jókaival kapcsolatos gondolataikat az Új Szó felületein.)