Paminától Jenufáig

Štefan Margita (Laca) és Dana Burešová (Jenufa) a prágaiak előadásábanFotó: SNDAz előttem ülő népes osztrák család is a távozás mellett döntött, miután a nagymama magából kikelve harsogta: reklamálni fog, ő Mozart Varázsfuvolájára váltott jegyet, nem pedig erre az idétlenségre. A folyosón elkapott mondatok alapján a felháborodott hölgy nem volt egyedül, a zömmel nyugdíjas korú osztrákok közül többen is abban a hiszemben jöttek Pozsonyba, hogy Mozart operáját fogják látni. Számukra óriási csalódás volt az idei Mozart-év tiszteletére született Pernes-mű, amelyet a Neue Oper Wien együttese adott elő Walter Koběra vezényletével. A nézőtéren maradt keveseknek viszont tetszett, amit az előadás végén lelkes tapsukkal is kifejezésre juttattak. A Zauberflöte 06 filozofikus mű a javából, első látásra-hallásra nem egykönnyen emészthető meg, különösen ha a német szöveg szlovák fordítása magasan a színpad felett pereg, és a nézőnek folyton választania kell, a szövegvetítőt nézze-e kitekert nyakkal, vagy azt, ami a színpadon történik. Pernes operájának meséje annyiban különbözik a Schikaneder-félétől, amennyire a felvilágosodás korának naiv optimizmusa napjaink cinikus kiábrándultságától. Pernesnél még Sarastro sem képviseli azt a mély humánumot és bölcsességet, mint Mozartnál. Épp fordítva: kiderül, hogy a sziget, ahol kápók kényszerítik lélektelen szórakozásra a nyájként kezelt, agymosott tömeget, és himnikus dal magasztalja a megváltó drogot, Sarastro birodalma, ő vásárolt meg mindent és mindenkit, hogy kiélje beteges hatalmi vágyait. A szépséget, jóságot, emberi melegséget megtestesítő Paminát rabszolgaként tartja fogva. A lányt Tamino megerőszakolja, amikor az megmutatja neki, merre menekülhet el a szigetről, majd átadja őt az őröknek. Pedig előzőleg szerette Paminát, de meg akar felelni Sarastro feltételezett elvárásainak, akit kegyetlen világa alapján ítél meg. Amikor Sarastro úgy dönt, lakóival együtt megsemmisíti birodalmát, Tamino megfojtja őt. Sarastro bizalmasa közli vele: most már övé a sziget, így rendelkezett Sarastro, aki tudta, hogy Tamino meg fogja őt ölni. De a fiatalember nem tud örülni az ölébe hullott hatalomnak és gazdagságnak, az eltűnt Pamina bocsánatára vágyik, és mindent hátrahagyva elindul, hogy fellelje a lányt. Ennyi dióhéjban a történet, amely persze jóval bonyolultabb. Miközben felvillantja a diktatúra és a hatalmi manipuláció jellemzőit, többek között olyan szereplői vannak, mint az időnként felbukkanó, de meg nem szólaló Papageno vagy a szabadságát az életével megváltó Éj királynője. Az utóbbi nem más, mint egy idős férfi, aki folyton az Énekek énekének menyasszonydicsérő sorait kántálja-deklamálja. Pernes zenéje az illusztratív elemekként használt zajokkal, zörejekkel, Mozart-idézetekkel és saját – időnként nagyon is melodikus – dallamaival kifejező és élvezhető. Az elfogadást megkönnyíti a jó rendezés és a jó énekesek, akik jó színészek is egyben. Elmondható, hogy izgalmas darabot hozott a fesztiválra a Neue Oper, valódi újdonságot, hisz bécsi világpremierje idén márciusban zajlott. Ez a pozsonyi előadás egy több évszázados tradíció felélesztésének is tekinthető: Pozsony zenei élete mindig szorosan kötődött Bécséhez, a pozsonyi muzsikusok számára az volt az etalon, minden ott bemutatott újdonság rövid időn belül otthonra lelt a közeli koronázó városban is.

A prágai Nemzeti Színház Jenufája érdekes módon nem vonzott teltházat, pedig a cseh operaszínház két fenegyereke, Jiří Nekvasil rendező és Daniel Dvořák szcéográfus, akiket a pozsonyiak provokáló, de nem igazán sikerültnek mondható Rusalka-inszcenációjukról ismernek, nagyon visszafogottan nyúltak a műhöz. Már a nyitókép is megragadó: a derengő félhomályban egy sugárkéve vakítóan fehérré varázsol egy cserép virágot, amely alatt az asztal hirtelen kettéválik, majd eltűnik, hogy támasz nélkül ott lebegjen a levegőben. Mintha Jenufa jellemét, sorsát jelképezné. A malmot, amely örökké őröl, mint Isten malmai, csak a kerekek jelzik. Minden csupán jelezve van, mégis atmoszférateremtő, illúziókeltő. Amin vitatkozni lehetne, az a rengeteg húzás. Lélektani szempontból kulcsfontosságú, és ezért nem szerencsés annak a jelenetnek a kihagyása, ahol Jenufa nevelőanyja rátartian azzal dicsekszik, mennyivel különb bárkinél az ő nevelt lánya. Benne látja élete igazolását, ő a kárpótlás sikertelen házasságáért, meddőségéért, szerves része annak az imidzsnek, amelyet saját tévedhetetlenségéről, a többiekkel szembeni erkölcsi és szellemi fölényéről alkotott, és sikerrel el is fogadtatott a faluval. Ez a dédelgetett énkép dől romba Jenufa törvénytelen kisfiának születésével, ez viszi rá a gyermek elveszejtésére. Dana Burešová kitűnő Jenufájának méltó partnerei voltak a Lacát éneklő Štefan Margita és a Števát alakító Aleš Briscein, Janáček beszédes muzsikáját Jan Chalupecký vezényletével kiválóan tolmácsolta a prágai zenekar.

Voltak, akik féltették Nekvasil és Dvořák fergeteges aktualizáló kedvétől Az eladott menyaszszonyt, de kiderült, hogy fölösleges volt az aggodalom, annak ellenére, hogy Nekvasilék az égvilágon mindent idézőjelbe tettek, ami előadásában hagyománynak számít, a népviseletet ugyanúgy, mint a furiant vagy az obkročák figuráit. Aki már ismeri ezt a duót, tudja, hogy náluk taktus nem marad szárazon, ahogy jön egy ária, jönnek rögtön a táncosok is – itt a prágai Sokol tornaegylet tagjaival is megerősítve –, és az Ég veled-et élénk integetéssel, a szeretlek-et komikusan a szívükre tett kézzel illusztrálják. Igaz, hogy Smetana zenéje nem szorul ilyesfajta dúcolásra, de ha ennyi csibészes bájjal csinálják, csak kacagni lehet, mint a bolondos élőképeken, vagy a Kecal feje fölé emelt sarlón és kalapácson. Maria Haan (Mařenka), Tomáš Černý (Jeník) és Jaroslav Březina (Vašek) remekül énekeltek-játszottak, időnként még a fáradt hangú Kecalt (Luděk Vele) is sikerült magukkal ragadniuk, Oliver Dohnányi és muzsikusai is vidáman lubickoltak Smetana varázslatos dallamaiban.

Reméljük, lesz folytatása jövőre az operafesztiválnak, és a külföldi együttesek között végre láthatjuk a budapesti operát is, amely már másodszor mondta le szereplését, anyagi okokra hivatkozva.