Öt nap, ötven mese

Öt napra ötven mesét kínál, amelyekbe a szerelemnek és a pajzánságnak ugyanakkora teret ad, mint az erősebb, helyenként akár alpárinak is tűnő paraszti beszédnek. Ezzel együtt vannak velős megállapításai, meselezáró következtetései is. Például: Gonosz embernek büntetése késhet ugyan, de el sosem marad. Vagy: Aki felköp az égre, a saját nyála hullik vissza rá. Vagy: Elveszett hajónak isten rendel kikötőt. És még egy: A kutya, ha forró víz egyszer már megkopasztotta, a hideg víz elől is nyüszítve menekül.„Közel fél évezredes gyűjtemény kerül most az olvasóközönség kezébe, az európai mesekincs első, intézményes gyűjteménye – írja a Kalligram kiadó gondozásában nemrég megjelent Pentameron – A mesék meséje avagy A kicsik mulattatása című kötet fordítója, Király Kinga Júlia. – A gyűjtemény sokáig a népi irodalom süllyesztőjében vesztegelt. Hiába gyámkodott fölötte Adriana Basile, aki közvetlenül fivére halála után kiadás alá rendezte a kéziratot, majd 1634 és 1636 között megjelentette, hiába követte a 17. század folyamán még jó néhány kiadás, hiába használja Carlo Gozzi népszerű mesejátékaihoz, a Pentameron nem tudott kitörni abból a titkos rekeszből, amibe talán maga a szerző kényszerítette bele. Az igazi nemzetközi áttörést a Grimm-fivérek saját gyűjteménye hozta el… Később, a 20. század elején fedezték fel ismét, amikor Benedetto Croce nápolyiról olaszra fordította.” De ki is volt voltaképpen a szerző, Giambattista Basile, akinek életrajzírói még születésének pontos dátumát sem tudták megállapítani, s kalandos életútjának fontosabb állomásait is csupán az általa írt mesékből és levelekből tudták kikövetkeztetni? Négy évszámot is megjelölnek születésének időpontjaként: 1566-ot, 1570-et, 1575-öt és 1585-öt. Hónap és nap csak a halála dátumában szerepel: 1632. február 23. Ami viszont biztosra vehető: Egy Nápoly mellett élő, jómódú polgárcsalád sarja, fiatalkorát zsoldos katonaként Krétán töltötte, aztán Velencébe költözött, majd a mantovai herceg szolgálatába állt, aki palotagrófi és lovagi címmel tüntette ki. A városok városa, Európa szíve azonban Nápoly maradt számára. Az a város, amely a 17. század első évtizedében – a kötet magyar fordítója szerint – „a világnak tükre és pöcegödre” volt, ahol „egymás nyakára hágva tolongott a kikötői csőcselék, a feltörekvő udvaronc, a spanyol alkirályok sleppje”, és „kereskedők, zsoldosok, ügyvédek, doktorok, kurtizánok, tahók, rabszolgák és az elszegényedett nemesek” színes serege hömpölygött.Első írása, előszó egy jó barátja vígeposzához, 1604-ből maradt ránk, négy évvel később adja ki A szűz panasza című versét. Európa-szerte híressé azonban mesegyűjteményével vált, amelyből sokan merítettek, közülük is a leggyakrabban A szarvaskirály szerzője, Carlo Gozzi. Basile írói világára viszont a Közel- és Távol-Kelet meséi hatottak, Boccaccio és Navarrai Margit módszerét követve pedig ő is keretbe foglalta történeteit. Bár fürdött az uralkodói kegyekben, megrendelésre sosem írt. Benedetto Croce, aki a nápolyi nyelvjárásból olaszra fordította Basile mesegyűjteményét, sőt komoly jegyzetanyaggal is ellátta azt, Király Kinga Júlia szerint „épp azt miskárolja ki belőle, ami Basilét naggyá teszi: az eszement beszédsodort, a fény és árnyék játékát, a szenvedélyt, az erotikát. Ez a további fordításokat is kicserzi rendesen, hiszen majd mindenki Crocét tekinti kiindulópontnak, és csak a 20. század második felében születnek meg azok a verziók, amelyek szinte egymással vetekedve újrafényezik a mesegyűjteményt.” A barokkos szövegáradat, mondatszerkezet egyáltalán nem fékezi az olvasót. A mesék meséje, amelyet nyugodtan nevezhetünk a nápolyi Ezeregyéjszakának, a fantázia színes, érzéki tájaira csal bennünket. Szerencsésnek tarthatja magát, aki még álmában is élvezni tudja mind az ötven történetet. Giambattista Basile: Pentameron – A mesék meséje avagy A kicsik mulattatása. Pesti Kalligram Kft., 2014. 504 oldal.