Óránként ezer kioltott élet

A Fehéroroszországban született, ötvenhét éves Loznyica minden eddigi filmjével politikai tűzfészekbe keveredett. A sztálini tisztogatásokról szóló A perc után a grúz származású szovjet diktátort övező személyi kultuszt ábrázolta Állami temetés című filmjében. A Donyeci történetekben (Donbassz) az orosz–ukrán konfliktusok elemzésére vállalkozott. Most bemutatott dokumentumfilmje, a Babij Jar. Kontext 1941 szeptemberének drámai eseményeit, a német Sonderkommando Kijev közelében elkövetett tömegmészárlását mutatja meg, amelyről eddig keveset tudott a világ. A 150 fős halálbrigád a Barbarossa-hadművelet idején óránként ezer ember, összesen több mint 33 ezer zsidó életét oltotta ki. Loznyica nemcsak rendezője, hanem írója és vágója is e megrázó dokumentumnak.

„Kijevben nőttem fel – mesélte Karlovy Vary fesztiválján. – Tízévesen úszni jártam a város tőlünk egyik távolabbi negyedébe. Odafelé busszal mentem, haza gyalog, egy erdőn keresztül. Egy 400 méter hosszú, 80 méter mély szurdok közelében furcsa betűkkel írt, kis kőtáblákat találtam. Akkor még nem tudtam, hogy a halvány feliratok héber nyelven íródtak. Később egy orosz nyelvű követ is felfedeztem. Az állt rajta: Egyszer itt emlékmű lesz. Hiába faggattam a szüleimet, hogy mi történt egykor azon a tájon, sosem kaptam tőlük kimerítő választ. Valahogy mindig másra terelték a szót. Kijevben, a hetvenes években Babij Jarról senki nem beszélt. Az egykori tömegmészárlás tabutéma volt. Az archív felvételeket sem volt könnyű megszereznem, amelyek alapján a filmet elkészítettem.”

Korabeli írások is megjelennek a filmben, egyebek mellett Vaszilij Grossman, a híres szovjet író tiltakozó levele. Grossman Ukrajnában nőtt fel, anyjával a németek végeztek, de még mielőtt erre sor került volna, búcsúlevélben hagyta hírül, hogyan élte meg azt a napot, amikor a berdicsevi gettóba hurcolták.

„Azon a napon, amikor a zsidók hivatalosan is Berdicsev nem kívánt lakosai lettek, a szomszédjaik űzték el őket. Grossman édesanyja elpanaszolja, hogy a szomszédai, akikkel addig békességben élt, mintha összebeszéltek volna, egyhangúan eldöntötték, hogy nincs joga a maradásra, ott élni, ahol eddig élt. Mindenki elfordult tőle. A barátnői, a kollégái, de még a tanítványai is. Még az udvaron állt, amikor a szomszédai már a bútorain osztozkodtak. Grossman írása csak jiddisül jelent meg az orosz lapokban. Ukrajnában soha nem nyomtatták ki. Poétikus szöveg. Mintha csak a Bibliát olvasná az ember. Az én filmemben kulcsfontosságú szerepe van. Pontos és erős írás. Senkitől nem olvastam megrázóbb szöveget.”

Ukrajnában még ma sem nagyon beszélnek a Babij Jarban 1941-ben lezajlott drámáról. A tömegmészárlásból ugyanis az ország függetlenségéért harcoló ukrán nemzeti mozgalom is kivette a részét. Sokak számára kínos az ügy, hiszen a nácikkal kollaborálva a Wehrmachtot szolgálták.

„Húsz-harminc órányi archív felvételt használtam fel a filmhez. Orosz, német, ukrán anyagokat. Egy részük jó minőségű volt, a rosszabbat restaurálni kellett. Voltak olyan archív felvételek is, amelyek csak most kerültek elő. Még a holokausztra specializálódott történészek sem látták eddig. Például a Kijev szívét szétzúzó robbanást. Nem sokkal azután, hogy a Vörös Hadsereg visszavonta egységeit a városból, a szovjet titkosszolgálat aknamezővé változtatta az utcát. Pár nappal azután, hogy Kijevet elfoglalták a németek, egyetlen gombnyomásra felrobbant a belváros. Rengeteg halott feküdt az utcán, ezrek maradtak otthon nélkül. A szovjetek nem foglalkoztak a civil áldozatok sorsával. Ugyanilyen fontos felvételeknek tartom az 1946 januárjában történt nyilvános kijevi kivégzéseket is. Kétszázezer helyi lakos szeme láttára tizenkét náci bűnöst akasztottak fel a város főterén. Mintha csak a középkorból tudósítanának ezek a képsorok. Szemet szemért, fogat fogért. Ezt éreztem, amikor először láttam a felvételeket.”

A Babij Jar-i eseményeket csupán fényképekről látjuk. Mozgóképek nem maradtak fenn a történtekről. A fotókat is egy német katona készítette a mészárlások utolsó óráiban.

„Több német katonának volt amatőr kamerája, hogy dokumentálja a város életét. A náci propagandának nem volt szüksége ezekre a felvételekre, számomra azonban komoly értéket képviseltek. Fontosnak tartottam Kijev zsidó lakosságának a tragédiáját összekötni a német elnyomás alatt sínylődő város mindennapjaival. Ami számomra döbbenetes: Kijev lakosai sejtették, hogy a helybéli zsidókat nem délre viszik, hanem sorra kivégzik, mégsem szólalt meg senki a védelmükben. Biztosan voltak olyanok is a városban, akik az életük kockáztatásával bújtatták őket a pincéjükben. De nagyon kevesen lehettek. A legtöbben feladták a szomszédjukat. Azokat az öreg zsidókat, akiknek már lépni sem volt erejük, tehát nem tudták elhajtani őket a szakadékhoz, halálra kövezték. Anélkül, hogy erre bárki kötelezte volna őket. Az elhurcolt foglyok egymásra halmozott holttesteivel pedig megtelt a szurdok.”

Ukrajnában sokan szégyenkezve fogadják a filmet. Mások azt mondják, rég volt, hagyjuk már a múltat! Külföldön a nézők többsége nem akart hinni a szemének. Loznyica az igazat akarja megmutatni a világnak.

„Ez az egyetlen kivezető út a posztszovjet mocsárból – állítja. – Az egykori Szovjetunió tagköztársaságai ugyanis még mindig abban fulladoznak.”

A szerző a Vasárnap munkatársa