Önismereti beavatóélmény, avagy elszánt bolyongás a Labirintusban

Budapest. De mi van akkor, ha valaki, mondjuk, nem rajong a könnyűzenéért, és ennek ellenére a Sziget Fesztiválon találja magát? Bizony, sok mindent csinálhat, miután vattát dugott a fülébe. Kiállítások, extrém sportok, vicces vetélkedők, logikai játékok, színházak és táncszínházak, filmek. Az ember továbbá gyarapíthatja történelmi, irodalmi ismereteit, sőt akár brókerré vagy európai uniós jogi szakértővé is kiképezheti magát, nem beszélve a rengeteg kézműveskedési lehetőségről és „civil” elfoglaltságról. A civil szervezetek utcája évről évre érdekesebb programokat kínál: pszichológusok adnak hasznos tanácsokat, szociológusok nevelnek toleranciára, meg lehet vitatni a menekültügyi problémát, a melegek helyzetét, a májbetegek gondjait, hadd ne soroljam fel mind a 150 programlehetőséget. Itt vannak a határon túli magyar szervezetek is, állítólag még mindig akad olyan pesti fiatal, aki itt és most csodálkozott rá arra tényre, hogy mi nem csupán jól beszélünk magyarul, hanem ez az anyanyelvünk.

Egyik kedvenc helyszínem változatlanul a Labirintus, amelyből évről évre elszántabban igyekszem kijutni, mert az nem lehet, hogy kifogjanak rajtam holmi fagerendákra erősített fehér lepedők. Pedig bizony, lehet. A programfüzet szerint a szigetlakók a tarot kártyán alapuló önismereti szerepjátékban vehetnek részt, a Labirintus tehát az önismereti beavatásélmény helyszíne. „Belépéskor huszonnégy egyforma tükörlapocska közül kell választani. Annak a lapnak a segítségével, amelyet megfordítunk, nem a külső, hanem a belső tükörképünkkel szembesülünk. E lapok az életutunkon megélt szerepeink több ezer éves szimbólumai, a Tarot kártya Nagy Arkánumai. A belépő feladata, hogy a bolyongás során saját élethelyzetére vetítse, és az út végén értelmezze a húzott kártyát, e belső tükör által felmutatott képet”. Lehet, hogy ez mind igaz, én mindenesetre negyvenperces bolyongást követően szégyenszemre a személyzet segítségét kértem kijutásom ügyében.

A képzőművészek szintén megpróbáltak kontaktust teremteni velem, ez már zökkenőmentesen sikerült. A Moholy-Nagy Művészeti Egyetem (korábban Magyar Iparművészeti Egyetem) diákjai homokvárépítésre invitáltak, ám senki ne gondoljon holmi tengerparti szabadidős tevékenységre. Ezek a várak olyan aprólékossággal és energiabefektetéssel készülnek, ahogyan a buddhisták készítik a tökéletes homokrajzokat, hogy a végén elsöpörhessék őket. „Célunk, hogy a homokszobrok építésébe bevonjunk minden érdeklődőt, akik szabadon alkothatnak egyénileg és csoportosan is, a mű halandóságának tudatában. Minden este értékeljük és dokumentáljuk az elkészült szobrokat, és másnap lehetőséget adunk újabbak építésére. Este a kész szobrok megvilágításával különleges hangulatú kiállításra invitáljuk az alkotókat és az érdeklődőket. Nemcsak homokvárakat várunk a résztvevőktől, hanem szobrokat, gegeket, üzeneteket, figurákat, absztrakt formarendszereket, távoli és közeli kultúrák benyomását, életnagyságú portrékat, karikatúrákat stb. Ehhez inspirációt nyújt majd a helyszínen megrendezett elektronikus fotókiállítás, mely az egyetem sátrában kap helyet” – magyarázta a projekt egyik kitalálója, és saját szememmel is meggyőződhettem róla, hogy az elképzelés nem csak papíron működik.