Oda megy játszani, ahová hívják

Energikus színész, aki az érzékenységét is jól működteti. Szerep még nem győzte le soha. Játszi könnyedséggel bánt el a legbonyolultabb karakterekkel is. Mindig jó színész volt. Még a legcsendesebb éveiben is.
 
Azután, hogy Várkonyi szerződtette, négy évig élvezhette igazgatóságát. Addig nyilván jó sora volt a Vígszínházban. Mi történt azután?

Előbb Horvai István, majd Marton László lett az igazgató. Várkonyi nagyon erős egyéniség volt szakmailag. Tisztelni kellett őt. De én nem voltam olyan, mint egy híres kollégám, aki sorozatosan hangot adott a rajongásának. „Szeretlek, főnök! Te vagy az Isten!” Nem, én sosem voltam ilyen. Engem Várkonyi vett fel a főiskolára, ő hívott a Vígszínházba, ezért úgy gondolom, szeretett! Az óráira nem sűrűn járt be. Egy hónapban egyszer. Megmutattuk neki, mit csináltunk, jött a nagy csend, aztán fogta a hamutálként szolgáló, korábban filmtekercseket őrző alumíniumdobozt, és nagy ívben elhajította. „Üzenjetek majd, ha elkészültetek a jelenettel!” – mondta, és otthagyott minket. A Vígszínháznak erős csapata volt az én időmben. Darvas, Ruttkai, Mádi Szabó Gábor, Somogyvári Rudolf, Pethes Sándor, Farkas Tóni… eszméletlen nagy nevek! És volt a remek fiatal gárda: Lukács Sanyi, Kern, Oszter, Balázsovits, Tahi-Tóth, Balázs Péter, Szombathy Gyula, Kovács István… nekem egy idő után kevés volt, amit kaptam.
 
Többre, jobbra, finomabb falatokra vágyott?

Nem akartam néma epizodistaként végezni. 89-ben mondtam fel Martonnál. Akkor már három éve ott laktunk a közelben a feleségemmel. Mentem a Vígszínház előtt, felnéztem a 103-as öltöző ablakára, és még aznap megírtam a felmondólevelet. Arra kértem őt, hogy engedjen csendben elmenni. Ő ezt kikérte magának. Fel volt háborodva. „Sorban állnak a jelentkezők, akik ide akarnak szerződni, te meg el akarsz menni?” – méltatlankodott. Mondtam, jó, akkor írok egy másik felmondólevelet. Abba már csak annyit írtam, hogy kérlek szépen, ments fel a szolgálat alól. Nem soroltam személyes okokat. Marton soha senkit nem rúgott ki, csak olyan helyzetbe hozta, hogy magától távozott az illető. Bánsági Ildikó is azért ment el a Vígszínházból, mert rákényszerített egy olyan szerepet, amelyet nem akart eljátszani. Másvalakire meg ráosztotta a világmegváltót, pedig mindenki tudta, hogy nem az a típus. Darvas Iván is szenvedett Antonius szerepétől. Nem bírta a verses drámát. Kérte Martont, hogy ő ezt nem szeretné. Somogyvárinak kellett volna ezt játszania, aki az előadás legelején egy csatajelenetben szaladt át a színen. „Nem hinném, hogy a szerző kifejezetten rám gondolt volna, amikor ezt írta” – mondta Darvas, de övé maradt a szerep. Megszenvedte.
 
Popfesztivál, Légköbméter, Kőműves Kelemen… ezek a darabok, gondolom,  maradandó élmények.

Nem voltam válogatós, mégis azt kell hogy mondjam, nem volt felhőtlen a pályám. Nem szoktam panaszkodni. Székesfehérvárra hívtak, amikor eljöttem a Vígszínházból. Bujtor István volt akkor a művészeti vezető. Nagyon jó vígjátékban játszottam Moór Mariska szerelmét. Annak következménye lett, hogy Bujtor nekem adta McMurphy szerepét a Száll a kakukk…-ban. Utána filmezni hívott a Hamis a babába. Sík Ferenc is rendezett Székesfehérváron egy Zilahy-darabot. A bemutató előtt megkérdezte: „Miért nem vagy te a Nemzetiben?” Ősztől ő lett ott a főrendező. Cserhalmi és Bubik István már nem voltak a társulat tagjai, nem volt színész a szerepkörükre. Odaszerződtem. Rögtön eljátszottam Almaviva grófot a Figaro házasságában, aztán Kőműves Kelement, az Egy szerelem három éjszakáját. Rám zúdult mindaz, ami a Vígszínházban elment mellettem.
 
Meddig tartott mindez?

Sík Ferenc haláláig. Utána jött Iglódi István. Neki már nem voltam az embere. Megkaptam egy 160 részes sorozat, az Űrgammák főszerepét, ami két év forgatással járt. Iglódi nem túl barátságos módon megkért, hogy menjek el fizetés nélküli szabadságra. A hét hat napján reggeltől estig forgattam, de az esti előadásokat akkor is tudtam játszani. Csak új szerepet nem vállalhattam. A Nemzetiben már nem jutott nekem való feladat. 1999-ben meglett a huszonöt évem, elmehettem szakmai nyugdíjba. Azóta szabadúszó vagyok.
 
Szakácsi Sándorral és Szerencsi Évával indult a pályán. Egy osztályba jártak a főiskolán. Legendás barátságuk évtizedeket ölelt át. Aztán itt maradt egyedül. Milyen érzésekkel gondol vissza rájuk?

Sanyival a gimnáziumi beiratkozásnál találkoztam. Kérdeztem tőle, milyen szakra jelentkezett. Mondta, hogy angolra. Én is. És mi akarsz lenni? Színész! Én is. Így kezdődött. Négy évig egy padban ültünk. Nem voltunk vásott kölykök. Jó barátok, akik együtt alakítottak színjátszó szakkört. Allen Ginsberg Üvöltés címmel megjelent kötetéből válogattunk anyagot, azt dramatizáltuk, és a nagy érdeklődés miatt a Corvin mozit kellett kibérelnünk, mert nem fértünk el az iskolában. A nagy vászon előtt csináltunk műsort. Harmadikosként már a Pinceszínházban játszottunk. Ott találkoztunk Szerencsi Évával, és a feleségemet is ott láttam először, aki nem jött velünk a színművészeti felvételijére. Külkeres lett.

Az érettségin hogyan szerepelt a két Sándor?

Mindkettőnket megbuktattak. Sanyit nem is engedték érettségire. Osztályvizsgán elhúzták matematikából. Engem odaengedtek, de angolból megbuktam. Pótérettségiztem. Sanyi minden félévben elindult, hogy letegye az osztályvizsgát, utána ment pótérettségire. A főiskola második évének a végén tette le az érettségit. Mindig máshova kellett mennie, hogy elkerülje az összefonódásokat, de két év után visszakerült a Zrínyi Ilona Gimnáziumba, a miénkbe, ahol akkor már ki volt rakva a nevünk, hogy büszke ránk az iskolánk, mert mindketten felvételt nyertünk a színművészeti főiskolára.
 
Romain Weingarten A nyár című modern álomjátékában Szerencsi Évával és Szurdi Miklóssal együtt nagyon sikeres vizsgaelőadást hoztak létre, Várkonyi rendezésében.

Örömteli négy év volt a főiskola. Sanyi főiskolásként vette feleségül Évát. Az ő házasságuk aztán felbomlott, a miénk ma is él. Mindkettőjük halála mélyen megérintett. Engem úgy tartottak számon, mint egy igazi hipochondert. Az is voltam.
 
Képzelt beteg?

Kb. olyan szinten. Én már fiatalon eltemettem magam. Azt hittem, a tizennyolcadik évemet sem élem meg. Aztán jóban lettem a halállal. Kezdett teljesen természetesnek tűnni, hogy elmegyünk egyszer. Tudomásul vettem, hogy ez az élet rendje. Nem lehet mit tenni ellene. De nem kell beleugrani a sírgödörbe, amikor ott állunk a szélén! Szakácsi Sándor színésznek született. Én belesodródtam. Szerencsecsillag kellett hozzá. És jó helyre születni, jó háttérrel, jó családdal. Ez a két dolog nagyon jót tesz a pályának. Nekem is jutott néhány helyzet, amikor felragyogott a szerencsecsillagom. De nagy részben felhők takarták el a csillagot. Apámnak péksége volt Pesten. A háború után elvették tőle. Le kellett mondania róla. Elment mindenesnek az akkor alakuló Déryné Színházhoz. Világított, díszletezett, mindent csinált. Egyszer bevitt egy válogatásra, és kiválasztottak egy főszerepre. Több mint száz előadást lejátszottam. Apám szerint iszonyatos sikerrel. Még a színészek is irigykedve néztek a tapsrendnél, hogy tombol a közönség, amikor kijön a kis pöttöm. Onnan indult a pályám. A gimnáziumban aztán végérvényesen ide fordult.
 
Ami viszont mindhármuk életében meglepő: mindegyikükkel szűkmarkúan bánt a szakma.

Sem Sanyi, sem Éva nem kapták meg azt, amit megérdemeltek volna. Sanyi szakmailag a csúcson volt, de a Jászai Mari-díj után már semmit nem kapott. Éva még azt sem. Itthon Déryné-díjjal jutalmazták, Rómában az Abigélért a legjobb női alakítás díjat kapta. Sanyi magánélete teljesen szétégett. Minden kapcsolata vakvágányra futott. Utolsó éveiben mély depressziók gyötörték. Éva szuper csaj volt. Hűséges típus. Talán túlságosan is. Színésznőnél ez nem hiszem, hogy előny. Volt egy neves színházi rendező, aki már főiskolás korában feleségül akarta venni őt. De Éva Sanyiba volt szerelmes. Emberi feddhetetlensége makulátlanul tiszta maradt. A filmekkel, sorozatokkal valósággal berobbant a szakmába, de a színházi karrierje nem igazán sikerült.
 
Volt még egy neves osztálytársuk a főiskolán: Ferenczy Krisztina, aki később elhagyta a pályát, és jeles újságíró lett, az Orbán-birodalom megállíthatatlan kritikusa. Ő, a nagy igazságharcos is elment már.

Örültem, hogy megtalálta a helyét az életben, mert a színészet nem volt az erőssége. Valószínűleg boldogtalan lett volna, ha kitart a színészi pálya mellett.
 
Csak néhány sarok választja el a Vígszínháztól. Ott lakik a közelben. Hevesebben dobog a szíve, ha elmegy az épület mellett?

A gyakornoki két évemet is beleszámítva majdnem húsz évet töltöttem a Vígszínházban. Nincs bennem semmi fájdalom, ha arra járok. Főleg, hogy már kifele megyek a történetből. Játszottam Budaörsön és a Karinthy Színházban is, legutóbb pedig a filmrendező Pálfi György első színpadi munkájában, egy horrortörténetben. Engedj be! címmel ment a Zsilipben. Dobozban van egy befejezetlen, krimiszerű közös filmünk is, amelyet a pandémia legelső szakaszában forgattunk a Balatonon. Nagyon jó szerepem van benne. Egy szálloda ügyvezetője vagyok. Még kaszkadőrjelenetem is volt. Előtte is forgattam, de a Covid miatt az a film is csonka maradt.
 
Dióhéjban összefoglalva hogyan értékeli mindazt, amiben színészként eddig része volt?

Lehetne szebb is a pályaív, de elvagyok így is. Játék az élet. Úgy tekintek rá. Kaptam egy szeletet a tortából, és amíg tudom, élvezem az ízét. Én akkor is jól éreztem magam, ha éppen gödörben voltam. Annak örülök, ami mindeddig nekem jutott.

A szerző a Vasárnap munkatársa