Oda áll, ahol szükség van rá

Sokat vállalt az elmúlt években. Film, színház, sorozat, mindenből jutott neki bőven. Terhelték rendesen. Komoly súlyokat aggattak a vállára. Annyit dolgozott, hogy élni alig maradt ideje. Most jutott el arra a pontra, hogy kimondja: átszervezi az életét. Változtat rajta.

Tíz évvel ezelőtt, amikor apa lett, már mondott hasonlókat.

Két évig jól csináltam, aztán visszaálltam a taposómalomba. De a Kincsem óta évadonként már csak egy szerepet vállaltam a Katona József Színházban. Nekem már évad közben sem jó, hogy nem mehetek el egy hétre, akár a Föld másik féltekéjére, vagy a Balatonhoz egy hétre, ha olyan kedvem van. Az önrendelkezésemet fogom visszaszerezni a színházi börtöntől. Szinte biztos, hogy szabadúszó leszek. Közeledik a pillanat, hogy ezt meglépjem.

Amellett, hogy több kollégájához hasonlóan a karanténból felolvasással adott hírt magáról az elmúlt hetekben, konkrét segítségét is felajánlotta egy ökumenikus segélyszervezetnek. Tizenhét kilós csomagokat cipelgetett, amelyeket aztán a rászorulók között osztottak szét Budapesten és környékén. Így nevelték a szülei Dunaújvárosban, hogy ott segíts, fiam, ahol tudsz, vagy a szociális érzékenysége viszi, sodorja a nehéz helyzetben élők felé?

Otthon, családi körben mi erről nem nagyon beszéltünk. Anyám is, apám is teljesen normális emberek. A segítségnyújtás magától értetődő náluk. A rendszerváltás előtt ezt a gondoskodó szerepkört sokszor az állam töltötte be. A kilencvenes évek után, a 2000-es évek derekán lett egy szegmense a magyar társadalomnak, amely szeret tenni másokért. Én másképpen szocializálódtam. Apám szokta mondani, hogy 500 forintot neki mindenki megér, bárkinek ad kölcsön, aztán úgyis kiderül, milyen ember az illető. Ez megmaradt a fejemben. Ha bajban volt valaki, apám azonnal lépett. Számára ez volt természetes. Aztán vagy visszakapta a pénzét, vagy nem, de az utóbbiból is tudta, milyen emberrel volt dolga. A rendszerváltás után kezdődött az a fajta szegregáltság, ami a szegényeket lehetetlen helyzetbe hozta. Ez engem sihederként kapott el. De mondom, nem von Haus aus tudom, hogy a rászorulón segíteni kell. Engem erre a kisdobos- és az úttörőlét tanított meg. Nekem olyan tanítóim voltak, akik belém nevelték, hogy igenis tenni kell másokért. Nyilván ez a cserkészeknél is megvolt. Alapmorált kaptam arra vonatkozóan, hogy milyen a jó ember, miről ismerszik meg. Egyébként nem gondolom, hogy a tízparancsolat és az úttörők tizenkét pontja nagyban különbözik. Engem az iskolai közeg tanított meg arra, hogy mi egy csapat vagyunk, és nyújtsuk a kezünket a gyengébbeknek, bajba jutottaknak. És a tömegsport. A futball, az atlétika. A sportközösség mint olyan. Hogy ne hagyjunk magára senkit, ha nem olyan ügyes. Attól még szeretjük, hiszen a mi csapatunk tagja. Belém ezt a fajta közösségi szellemet csöpögtették.

Vezéregyéniség volt?

Őrsvezető. Éreztem is mindig, hogy felelősséggel tartozom a többiekért. Hogy én vezető személyiség tudok lenni. Ehhez pedig az is hozzátartozik, hogy a kövérekkel, a rosszul látókkal, az elesettekkel szolidáris vagyok, mert adott annyi energiát az Isten, hogy én bárkit meg tudok védeni. Ősi önbizalom, amit kaptam, amire azonban csak akkor vagyok méltó, ha támogatom a leszakadtakat. Mert az az igazán erős, tökös csávó szerintem, aki megvédi a gyengéket. Később, amikor felnőttem, és társulatba kerültem, ott is közösségi ember lettem. Szeretem is magamban ezt a tulajdonságot. Őszintén mondom: ennek a dicsfényében fürdeni nagyon jó érzés. Ha pénzem van, nem arra gondolok, hogy legyen még egy sportkocsim, vagy egy másik balatoni házam, hanem hogy kinek adhatnék kölcsön. Én attól érzem magam fasza gyereknek, ha tudok adni másoknak. Kiskölyökként is ilyen voltam. Ha apukám, anyukám külföldről csokit vagy cukorkát hozott, mindig adtam a szegényebb barátaimnak. Ma pedig, amikor a hivatásomból eredően annyi emberre tudok hatással lenni, és látom, hogy milyen nagyok a társadalmi rétegek közti különbségek, tényleg kutya kötelességem segíteni. A hírnév semmi másra nem jó. Ha nem tudjuk nemes célra használni, szart sem ér.

Vagány, karakán, tisztességes férfiúnak ismerem. Azt is el tudom képzelni, hogy ha agresszív rendezővel dolgozott, aki átlépett egy bizonyos határt, és megalázott valakit, elsőként állt ki mellette.

Igen, olyankor nagyon erősen megszólaltam. Többször is. Az igazságtalanságot, mások taposását gyerekkoromban sem tudtam elviselni. Tizennyolc éves voltam, amikor felvettek a színművészeti főiskolára. Az első én-gyakorlatom arról szólt, hogy hangyát raktam egy zacskóba, és elkezdtem ugráltatni, pattogtatni, kicsit úgy bánni vele, ahogy velünk bántak, egyfajta tükröt mutatva a tanárainknak. Nagyon nagy nevetés volt, igazán értékelték, de már ez is arról szólt a részemről, hogy velem nem lehet így bánni. A megalázás prolidühöt ébreszt bennem. A nyakam, a derekam, a gerincem azonnal jelzi, ha ilyesmi történik. Nagy tudású, azóta pórul járt rendezővel is többször konfrontálódtam. Nagyon keményen elküldtem a francba, hogy velem, velünk nem fog gorombán, lekezelően beszélni. Voltak ilyenfajta problémáim. Van olyan rendező, akivel ilyen dolgok miatt nem vagyok jóban, mert azt gondolja, neki privilégiuma van. Százkilós, nagydarab gyerek vagyok, nem félek. Szívesen harcba szállok, ha kell, mert sem az emberi kivagyiságot, sem a hatalomfitogtatást nem tudom elviselni. Akkor inkább verekedjünk meg, az sokkal tisztább, egyszerűbb. Velem senki ne éreztesse a hatalmi státuszát, a pozícióját. Nem bírom, ha olyan valakit bántanak, aki nem tud visszaütni. Akkor majd én! Ebben köztudottan fekete öves fiú vagyok. Nem fogom nézni, ha a gyengébbet bántják. Ez egészen gyerekkori reflex nálam. De én ezt a bátorságot nem kérem számon mindenkitől. A következő generációnál nagy örömömre ezen a téren is komoly szemléletváltást tapasztalok. Mi a színházban egy ősi viselkedésmódot örököltünk, mintha a rendszerváltás nem történt volna meg a fejekben. A szocialista hierarchia a színházban maradt fent a legtovább. Sajnos most fejek hullanak, ami sokaknak kellemetlen szituációt okoz. Egy elmaradt társadalmi folyamat bepótlása ez. Egyre bátrabb nemzedékeket várok. Ha valakit állandóan ütött-vert az apja, és az anyját is püfölte, az ezt normalitásként kezeli. Ha engedjük, hogy úgy bánjanak velünk, mint a kutyával, akkor ez lesz mindennapos. Több rendezőtől is hallottam már, hogy ő csak feszültségből tud dolgozni. Nem igaz, hogy így leszünk jobbak. Mindenki érzi, hogy ez fáj, és egyáltalán nem visz előbbre, még sincs, aki szóljon, hogy ezt így ne?! Egyre bátrabb, egyre nagyobb kurázsival rendelkező embereket szeretnék látni a szakmában, akik nem ijednek meg. Beszari, pipogya színész nem vihet el egy komolyabb főszerepet. Abból nem jön ki semmi jó. Nem mondom, hogy csak azokban hiszek, akik folyton vitáznak, veszekednek. De kell egyfajta lelki alkat ahhoz, hogy képviselni tudjad a hősi eszményt. Szerintem átjön a vásznon, ha valaki fél szívvel vagy gyáva lélekkel végzi a dolgát.

Hogyan került kapcsolatba az ökumenikus segélyszervezettel?

Meguntam az UNICEF-et. Óriási intézmény. Olyan szervezethez akartam tartozni, amely ernyőszerű, mindenki aláfér. Igazi összefogást szerettem volna megélni, pártolni, valami felekezeten felüli dolgot. Elmentem az első eseményre, majd velük tartottam a terepre, aktívan segíteni. Jó helyen vagyok. Olyan valamiben van részem, ami életre szóló. Szükség van a segítségemre. Elképesztő, milyen nyomort látok Budapest határain belül is. Olyan sorsokkal találkozom, hogy nem hiszem el. Őrület! A teljes jövőkép hiánya és a felvilágosulatlan gyermekvállalás sokakat dönt nyomorba. Ezt szörnyű nehéz közelről látni. Lolát, a lányomat is elvittem már magammal, amikor ételt osztottunk. Tízéves. Azt akartam, hogy ő is megmerítkezzen ebben, és értékelni tudja a saját sorsát. Nem tudom, mi lesz velem négy év múlva. Biztos, hogy utolér a lányos apák veszte. Féltékeny leszek Lolára, úgy érzem.

Egyébként is féltékeny típus?

Egyáltalán nem jellemző rám. De amikor azt érzem, hogy valaki a súlycsoportomban vagy engem átlépve pofátlanul csapja a szelet a barátnőmnek, pláne, ha ott vagyok, akkor ősemberbe, vidéki vagányba kapcsolok, és gyorsan rendet rakok. A hová mész, kivel találkozol, mit csinálsz viszont nem jellemző rám. Nem vagyok birtokló típus. Egy lazább kocsmai helyzetben vagy egy buliban azonban, ha látom, hogy az illető nem bír magával, hamar elkapom a nyakát. Lehet udvarolni a barátnőmnek, csak azt nem szeretem, ha úgy tesznek, mintha nem lennék ott. Abban a pillanatban olyan leszek, mint ló a réten. Ösztönállat. Amúgy viszont nem vagyok egy gorilla, aki folyton azt mutatja, hogy ő a császár, és ez itt az ő csaja. Nem jelzem, hogy hozzám tartozik, de ha valaki tiszteletlenül átlép határokat, azt nagyon gyorsan büntetem.

A tanár címszereplőjeként, gondolom, sokaktól hallja: bár nekem lett volna ilyen osztályfőnököm! Egy ilyen komoly kérdéseket felvető, igényes sorozat rengeteget változtathat diák és tanár kapcsolatán.

Sokan gratulálnak, mert a történetbeli gimnáziumban törődést és szívet kapnak a diákok. Tizenéves korukban a leginkább erre van szükségük. Egy olyan mondattal, hogy ide figyelj, fiam, fontos vagy nekem, sok mindent elérhet a tanár. Tudom, egy fővárosi, elit gimnáziumban tanítani egészen más, mint valahol vidéken. De valami vágyott tanári idea mégiscsak ad valami fogódzót, reményt a gyerekeknek, hogy igenis jó iskolába járni. Lehet, hogy Magdi néni vagy Gyuri bácsi nem olyan jó fej, de valamilyen közösségi élményben így is részük van. Reménykedem benne, hogy tanárok és diákok másnap átgondolják, amit a sorozat egy-egy részében láttak, és onnantól fogva kicsit máshogy élik az életüket. Hogy felrázza őket, amit a képernyőn látnak. Hogy másképpen viszonyulnak majd bizonyos kérdésekhez. Hogy van egyfajta népművelő jellege a történetnek, sőt még családfenntartó ereje is van.

A szerző a Vasárnap munkatársa