Németh Zoltán: Tedd fel a kezed

Kinyitja a laptopot, maga elé teszi, olvasni próbál. De a hely, a vasútállomás annyira lenyűgözi, hogy képtelen koncentrálni. Az épület ritmusa: a vesztibül, az emeleten végigfutó loggia, az oszlopokra támaszkodó, nyitott, árkádos csarnok vagy mégis inkább átrium, sőt testudinatum, a zárt mennyezetes compluvium, vagyis a tető négyszögletű nyílása nélküli tér… Képtelen a szövegre figyelni. Egy pár sétál el mellette már negyedszer. A lány magas, a férfi alacsonyabb. A lány karcsú, élveteg, szénfekete fürtös-fodros haj, csípője valószerűtlenül keskeny. Amikor már ötödször közelednek felé, az ajakrúzs, a szemfesték és a copfba összefogott hullámos fekete haj mögött hirtelen meglátja a kemény férfiarcot.  Durva vonások, himlőhelyes bőr, az alapozó vastagon teríti be a bőr kinyíló krátereit. 

Mint akit áramütés ért, hirtelen az egész tér, az állomás belső tere valószerűtlenné változik. Sosem volt paranoiás, de azért, hogy megtudjon – még ha feltételezett igazságokat is – képes volt szinte lenyúzni a bőrt, lekaparni a húst, lehatolni a csontokig, sőt, még az alá, a szétomló velő kétségtelen bizonyosságáig. De ez a női arccá maszkírozott durva férfiarc a naivsággal szembesítette: saját naivitásával. Szeretett volna benne lenni a világban, megélni azt, kitölteni faltól falig, az élet terét, de úgy érezte, búrában él, saját korlátainak búrájában, és kimarad a zajló sodrásból, nem lát be a lakás belső szobáiba, csak a folyosón téblábol.

Ebben a pillanatban egy fiatal cigánylány állt meg a vonatok érkezését és indulását jelző elektronikus tábla alatt, szinte ösztönösen lépve be az állomás origójába, táncolni és dúdolni kezdi a szlovák diszkók legkedveltebb magyar slágerét, egyre erősebben és erősebben: Tedd fel a kezed, tedd fel a kezed, tedd fel a kezed, mert én más vagyok-gyok-gyok, más va-gyok-gyok-gyok… Nemsokára már táncol, saját magának énekli rekedtes, hátul artikulált roma torokhangon palóc akcentussal, szájpadláson képzett szlovák l-ekkel, más va-gyok-gyok, mert én más va-gyok-gyok…  

Miközben lopva a produkciót nézi, tudat alatt megszámolja a közönséget: egy idős férfi ül előtte unott-steril arccal, egy disztingvált, középkorú nő, aki a Vasárnap magazint tartja a kezében, és próbál úgy viselkedni, mintha otthon, a kandalló előtt olvasgatna, és nem egy hideg, idegen, riasztó éjszakai állomáson, nem messze egy fiatal roma család, kisfiúval és babakocsival, a másik oldalon két szlovák férfi, néha mondanak egy-két mondatot a helyi hokicsapatról, mögötte egy elmebeteg, magában beszélő nő, aztán a már említett pár, a transzvesztita és barátja, a bejáratnál cigizgető roma fiatalok – ebben a pillanatban a lány rekedtes hangon az állomás közepén állva magyarul kezd üvölteni, dőlnek belőle a szavak, visszhangzik az egész néma épület: mi van, te faszszopó, mit bámulsz, mit akarsz, mi, mi a bajod, mi nem tetszik? 

Döbbent csönd, mindenki elnémul, és úgy tesz, mintha ott sem lenne, vagy valami más, nagyon fontos egyéb teendője akadna, a lány úgy fordítja az arcát, hogy a vén fasz szinte mindenki lehet, kivéve a két gyereket és a három nőt, ő arra gondol, talán túl nyilvánvalóan stírölte a lányt, a Splash-szám a régi besztercebányai éveket idézte fel, te jó ég, micsoda emlékek, egyetemi diszkó, és most itt a teljesen nyílt büntetés, az adjectivum végül is megállja a helyét, de aztán eszébe jut, hogy rajta kívül van még a teremben három idősebb férfi, akik most mind a márványpadló szigorú rendjét tanulmányozzák, a terem sarkaiba helyezett poros levelek erezetét vagy a plafonról lelógó szürreális-futurisztikus lámpákat, amelyekkel akár egy holdraszállást is meg lehetne kockáztatni.

Ebben a pillanatban a hirtelen beálló csönd, ha lehet, még mélyebb lesz, a fiatal lány, mintha még sosem járt volna vasútállomáson, eltűnik, mintegy saját mondata közepéből, a szokatlan pár pedig immár hatodszor vonul át az állomás épületén, kifelé. Most látja, két rendőr jelent meg a bejáratban, lassan, kényelmesen jönnek, egyenruhájuk fakó színe az állomásépület sarkait díszítő poros levelekkel harmonizál, a két szlovák férfi szinte azonnal hozzájuk siet, halk beszélgetés, majd szinte egyszerre nevet fel mind a négy. Az állomás órája lassan kattan egyet, ő pedig arra gondol, ez az egész, az ajtóban cigiző-fagyoskodó fiatalok, a fiatal lány látványos, kétfelvonásos produkciója, az állomáson pontos időközönként fontoskodva végigvonuló transzvesztita és párja, szóval ez mind, a legapróbb részletekig megrendezett színjáték, amely mélyebb értelmet rejt, de amelynek kulcsát ő nem találja, egy konzisztens világ, amelyből ő ki van zárva, és amelyről most már végérvényesen semmit sem fog megtudni, a két rendőr megjelenésével a sivár, üres, joviális, bántóan funkcionális falak és emberek maradtak meg csupán, az újra visszatérő biztonságos, kényelmes, jólnevelt világ, amelynek azonban nincsenek titkai, szörnyetegei és angyalai, csak a rosszul értelmezett túlélés és béke, amelyben olyan könnyű elhelyezkedni.

Kétségtelenül valami finommechanikai érzékenységet fejlesztett ki magában bármiféle leleplezés iránt, amely azonban a rendőrök megérkezésével egyszerre tárgytalanná vált, s amelynek relevanciája a rendőrök távozásával is eltűnt. Egy párhuzamosan létező világ ajtaját találta meg, de az ajtót befalazták, gondolta, és a szerencsétlen magyarországi turistát kezdte figyelni, aki nemrég lépett be az állomás épületébe, eurót akart forintért váltani, hogy megvásárolhassa vonatjegyét, a helyiek nyelvérzéke felől nézve affektált, túlkerekített magánhangzóival kétségkívül komikus figurának tűnt.

Ekkor lépett eléje, szinte a semmiből, a két roma lány, az éneklő-táncoló, és egy másik, sokkal-sokkal szebb. Hová utazol? Van barátnőd? – kérdezte a szebbik szlovákul, kivillantva erőteljes szemfogait. Dosť ďaleko, felelte ő, majd magyarul folytatta, s közben arra gondolt, hogy ha a rendőrök szólítják meg szlovákul, biztosan nem vált át mondat közben magyarra, mint most: igen, van barátnőm, miért? Nincs kedved egy kis szopecskához, csak egy kis faječka, tudod, csak tíz euró. Nem, nem, mosolygott kényszeredetten, tényleg nem, köszönöm, mondta.

Visszaült, körülnézett, az állomás poros-sötét unalma most még nyomasztóbb lett, a lányok kisétáltak a hóesésbe, rágyújtottak. A szebbik még kétszer visszajött, hatvan centet nem tudnál adni kávéra, kérdezte, a pontos összeget rakta a tenyerébe, aztán tíz perc múlva újra visszajött, a barátnőm is inna egy kávét, most már egyeuróst adott neki, és nézte, ahogy valami gyermeki örömmel egyensúlyoz a forró kávéval kifelé.

Félóra elteltével már kint vacogott a nemzetközi gyorsra várva, néhány hasonlóan remegő sorstársával együtt, amikor a feljáróból előbukkant az állomáson megismert pár. Én elöl szállok fel, te menj hátra, és majd valahol középen találkozunk, mondta a szűk csípőjű nő, mikor begördült a vonat.

A kuszetka kényelmetlen, hatágyas tere üres volt, megnyugodott, hogy egyedül utazik. Az állomások fényei neoncsíkokként cikáztak szem­héján, a vonat jobbra-balra rázta, néha mintha emberi hangokat hallott volna, de a vasúti kocsi alkatrészeinek nyikorgása, jajongása, eszelős csikorgása minden más hangot elnyomott.