Németh Zoltán: Szerelmes férfiak

Két férfi ült a padon, és azt már a felületes szemlélő is észrevehette, hogy nem szokványos mély kapcsolat van közöttük. Az idősebb férfi hosszú papi ruhája egészen cipője orráig leért, keresztbe vetett lábából csak a csillogó lábfej látszódott. Kezében könyv, oldalához sétapálca támasztva – de most nem sétált, nem is olvasott, hanem sokat sejtető, zavart mosollyal nézett a távolba. Talán megzavarta a fiatal férfi rajongó, szinte epekedő tekintete, az odaadás, amellyel elárasztotta, az imádatig fokozott rajongás, amely szerintem nemcsak kettejük számára volt egyértelmű, de bárki más is meggyőződhetett róla, ha csak egy pillantást vetett a furcsa párra. A fiatal férfi az első napokban inkább csak tiszteletteljesen ült a komoly férfiú mellett, rajongásának hőfoka azonban egyre közelebb vitte hozzá. Talán nem tévedünk, ha azt mondjuk, az áttörés akkor következett be, amikor nadrágszára hozzáért az idős úr köpenyéhez, innentől már nem volt megállás, a fiatalember egyre közelebb húzódott hozzá, itta a szavait, majd egy napon arra lehettünk figyelmesek, hogy karját a férfi vállára helyezi, fejét szinte ráhajtja a kemény inggallérra, és fülük szinte összeér.

Az idős férfi bölcs, elrévedő tekintetéből sok mindent ki lehetet olvasni. Talán az érzelmek olyan sokféle változatát tapasztalta már meg az életben, hogy mindennapos sétája után e padon már a halált várta – amikor hirtelen a semmiből lépett elő ez a szenvedélyes rajongó, akinek most ő sem tud ellenállni. De mégis, ha mindent átéltünk is már az életben, és egyedül csak a halál misztériuma vár ránk, még 2018-ban sem egyértelmű, hogy itt, Közép-Európában fel lehet-e vállalni egy ilyen szerelmet, coming outolni Varsó legforgalmasabb sétálóutcáján. Két férfi között a közmegegyezés szerint csak az ezen a tájon megvetés tárgyává tett homoerotikus szerelem lehetséges, ráadásul köztük legalább 40-50 évnyi távolság volt. De mit számítanak a korlátok, ha egy mindent elsöprő érzés kerít hatalmába? Mit számít a konvenció, mit a rögzült társadalmi elvárások, mit számít, ha holnap kivégzőhelyre visznek is bennünket – ha ma, most, ebben a pillanatban az egész világ a miénk.

A fiatal férfi hosszú, vékony karjainak mozdulatai egyértelművé tették, hogy ő a kezdeményező, s az idős úr inkább csak elfogadja, mintegy odaadja magát a rajongásnak. Mint tudjuk, a szerelemnek több típusa létezik, és itt most két eltérő minőségű érzés találkozott: a hősies, rajongó, minden korlátot szétfeszítő, minden pillanatban elégő tűzforró érzés az egyik oldalon – és a gondoskodó, ragaszkodó, bölcs, mindentudó szerelem a másikon. Öltözékük is megtestesítette ezt: az idős férfi meleg, egyszerű köntöséhez képest a fiatal világos színű ruhákat viselt, fehér tornacipőt, kék rövidnadrágot, s mint mondtam, meztelen combja éppen hozzáért a köpenyhez. Talán egy fiatal költő volt, esetleg turista, aki rátalált a parkban ücsörgő idős férfira, s aztán már rájárt, nem bírt szabadulni tőle, napról napra visszatért, mágnesként vonzotta a bölcs öregség mély és komoly szépsége, erotikája – nem tudhatjuk. Kettősük mint egy kompozíció íródott bele a terebélyes gesztenyefák és a magnóliabokrok nyújtotta árnyékba. Mindezt erősítette, hogy mindkettejük lábánál egy-egy csomag volt látható: a fiatalember minden reggel lazán a lába mellé dobta hátizsákját, míg az idő férfi a pad deszkáira akasztotta táskáját, amely a földön pihent.

Vajon van-e jövője egy ilyen kapcsolatnak, amely két ennyire eltérő karakter két teljesen eltérő szerelméből jött létre? Nem tudhatjuk, mi történt, de egy hét után már csak az idős férfi üldögélt a padon magányosan. Jellegzetes alakú táskája a padra akasztva, kezében könyv, lábához görbebot támasztva, szemüvege mögül néha a park fáit mustrálta. Alakja még töpörödöttebbnek tűnt, két kezével görcsösen kapaszkodott könyvébe, mint azok az emberek, akik minden csalódást túlélve a könyvekben, az irodalomban találnak életre szóló vigasztalást.

Úgy gondoltam, muszáj megállnom mellette, sőt esetleg leülnöm a padra, tört nyelven elmondanom, mit gondolok róla, a fiatal férfiról, kapcsolatukról, s megtudnom mindent, amit csak lehet, szerelmükről. Milyen hatalmas volt a meglepetésem, amikor kiderült, a bokrok öleléséből kitáruló padocska s a rajta köpenyben üldögélő idős férfi nem más, mint – szobor! A fiatalember tehát nem húsvér férfihoz bújt hozzá, nem élő alak vállára tette a kezét, nem egy igazi férfit ölelgetett – hanem egy bronzszobrot! Most már hirtelen nem is az idős férfi vált izgalmassá számomra, hanem a perverz fiatal férfi, aki esetleg szobrok ölelgetésével tölti az idejét, az a perverziója, hogy szobrokkal létesít futó kapcsolatot, szobrok vállára hajtja a fejét, csókolja a vashideg szájakat, tapogat bronzkemény feneket, s talán még jól is jött neki egy ilyen idős embert mintázó alkotás – nem kell lovasszobrok mellé felkapaszkodnia erotikus lovaglópózban, vagy szökőkutak nimfáinak kebleit, najádok vénuszdombját csuromvizesen simogatni…

Arra gondoltam, nem hagyhatom ki ezt a ziccert, le kell ülnöm a szobor mellé, hátha rájövök, mit érezhetett a fiatalember, meg kell próbálnom átélni valami egészen új érzést, ami teljesen hiányzott az életemből, meg kell értenem valamit, aminek a létezéséről nélküle sosem tudtam volna.

A pad hideg volt, kellemesen hűsítő a nagy melegben. A bronzszatyor, a bronzkönyv, a bronz sétálópálca mind mozdulatlanul töltötték be funkciójukat a szoborkompozíció részeként. Közelebb ültem a bronzférfihoz, kezemet rátettem a sétálópálcára, hideg volt. Tenyeremmel végigsimítottam a könyvet, amelynek lapjain nem voltak betűk, csak krikszkrakszok – meg egy katicabogár. A lengyel katolikus költő, mert most már kiderült számomra, hogy Jan Twardowskiról van szó, műveiből egy idézet is ott szerepelt a padon: „Można odejść na zawsze, / by stale być blisko” – talán valami olyasmit jelenthet, hogy el lehet menni örökre, és mégis mindig közel maradni. Megdöbbentem. Mégis a fiatalemberről szól ez a mondat? Neki íródott?

Ebben a pillanatban egy fénylő gombot pillantottam meg a padon, a szobor lába mellett. Halk zenét hallottam, majd pedig vélhetően a szobor, Jan Twardowski hangját – talán egy versét szavalta. Nagyon halk volt a hang, szinte érthetetlen a szöveg, ráadásul nem tudok rendesen lengyelül, közelebb hajoltam hozzá. Lábam hozzáért a lábához, de még mindig kerestem a hang forrását, mert még mindig nem értettem a szöveget, az alak kitartott lélegzettel, áhítatosan, szinte suttogva deklinálta egy titokzatos vers sorait. Egészen közel húzódtam hozzá, fülemet a füléhez, arcomat a kemény hideg archoz érintettem, és hogy még közelebb kerüljek a hang forrásához, kezemet a szobor vállára helyeztem. Átöleltem, de még mindig nem értettem semmit.