Németh Zoltán: Egy férfi a játszótéren

A férfi végignéz az egyik tömbön, majd a másikon. A játszótér Grzybowska utca felé eső részét betonnal fedték, ide egy félbevágott sportpályát telepítettek, amelyen egyszerre lehet focizni, kézilabdázni és kosárlabdázni is, legalábbis a különböző geometriát követő eltérő színű felfestések erre engednek következtetni. Mellette furcsa kompozíció: szomorúfűzvesszőket fontak össze, majd futtattak fel négy oldalról kupolába. Alattuk fapadok, fonott virágágyások. A férfi nemrég itt ücsörgött.

Kb. negyven-ötvenévesnek tűnik. Hosszúkás arca barnás, de lehet, hogy csak azért, mert már túl régóta áll a napon. Divatjamúlt kockás inget visel. Még pontosabb a megfogalmazás, ha azt állítjuk, az ing kockái divatjamúltak. Ezek szerint vannak divatos és divatjamúlt kockák, és igen, pontosan ez a helyzet. Ezeket a kockás ingeket valamikor az 1990-es években gyárthatták.

Most a férfi észrevesz egy érdekes konstrukciót a játszótéren. Bár lehet, hogy már régebben felfedezte, de csak most indul feléje. Az is igaz lehet persze, hogy már korábban is megközelítette, viszont éppen most frissíti fel a szerkezetről való tudását. Nem lehet pontosan tudni. Mindenesetre lassan odasomfordál, eközben elhagyja az aszfaltos területet és fűre lép. A játék alatt azonban a füves terület kikopott, kigödrösödött a gyereklábak ezrei alatt. Két, földbe betonozott vascsőre falécekkel sűrűn borított forgódobot raktak, vagy inkább hordóra hasonlít, tulajdonképpen egy óriásira növesztett mókuskerékről van szó. A gyerek odamegy, felkapaszkodik rá, belecsimpaszkodik a vaskorlátba, pontosabban vaskarikába, majd pedig lábával teljes erejéből megpörgeti a dobot, valójában fut rajta, de egyhelyben fut. Lehet, hogy nem teljes erejéből pörgeti meg, de a gyerekek általában teljes erejükből szoktak pörgetni, sőt, általában mindent teljes erejükből csinálnak, az öntudatlanság miatt, illetve az önirónia hiányának melléktermékeként teljes létükkel vesznek részt az életben. 

A férfi ezzel szemben csak cipője orrával piszkálgatja a dob felé eső részét, majd lassan, óvatosan átmegy a játék másik oldalára, és most a cipője orrával a dob másik oldalát birizgálja. Mivel az eredetileg színesre festett, de már megkopott hordószerűség közben nem pördült át, voltaképpen tartható ez az állítás. A férfi ott ácsorog a játszótéri eszköz mellett, eltelik egy egész perc, majd eltelik még egy egész perc, majd még egy, már négy perc telt el összesen, már öt, de még mindig csak a cipője orrával piszkálgatja a fadobot, néha átvánszorog a másik oldalra, megint a másikra, piszkálgatja, abbahagyja, piszkálgatja, nem, nem vánszorog, inkább átsétál, a másik oldalra, már vagy tíz perce ugyanez a jelenet. Nehéz ezt a lassúságot nyelvbe áttenni. Mintha lassan, még lassabban, egyre lassabban ketyegne egy óra, a semmiben, teljesen lelassulva.

A játszótér másik oldala funkcionálisan két kategóriába sorolható. Egyrészt fenntartva a játszótér funkcióját mászó-, csúszó-, hintázó- és ugrálóalkalmatosságok találhatók itt. Egy bordó kőtömbszimuláció kisebb, kék, sárga, zöld, piros plasztik kődarabokkal ellátva. Műanyag sodronyszőnyeg. Faszerkezet, amelyet pókhálószerű kötelek kötnek össze: az orra csúszdában végződik. Hinták nagy számban, láncra akasztott gumikülső, kötélkosár.

Másrészt, másrészt pedig erőgépek, főleg a szülők hasi zsírrétegének vékonyítására, továbbá az acélosabb láb- és karizmok megcélzása figyelhető meg. Evezőpad, emelőszerkezetek, a derék himbálására szolgáló konstrukciók nagy számban. 

A férfi nem sétál át a játszótérnek erre a zsúfoltabb felére. Nem megy be a fa- és vaskonstrukciók közé, ahol néhány gyerek és egy-két felnőtt mozgatja látványosan az időt. Nem mászik fel a mesterséges domb tetejére sem, amelyről a játszótér a nevét kapta: „Górka”. Nem ül le a tőle ötven méterre található beton körasztal nyolc kerek betonszékének egyikére sem, ahol amerikai zsidók szoktak imádkozni a gettóban elpusztult rokonokért a játszótéri zsivajban. Nem keresi az árnyékot a Krochmalna utca felőli terebélyes, invazív, kőrislevelű juharfák alatt. Most épp a cipője orrát nézi, vagy próbál senkinek sem nézni a szemébe, teljesen fölöslegesen, hiszen senki sem akar szemkontaktust létesíteni vele, mások számára szinte láthatatlan. A galambok, dolmányos varjak, csókák sem kunyerálnak kenyérhéjat tőle. 

Nem, nem hajléktalan. Nem érezni a szagát húsz méterről, és a ruhája is ápolt, bár ódivatú.

Nem, nem a gyerekével, unokájával jött ki a térre, mert elképzelhetetlen, hogy az ne szaladna hozzá. 

Nem, nem napozik, zárt ruhát visel, az arcát sem fordítja a nap felé.

Nem, nem vár senkit, mert akkor idegesen nézné az óráját, esetleg a telefonját, sőt próbálna felhívni valakit. 

Nem, nem pedofil, mert rá sem néz a gyerekekre, nem méregeti őket, nem válogat közülük.

Nem, nem pihen, mert mozgásába semmiféle relaxációs tevékenység nem látható bele, sőt az igény legcsekélyebb jele sincs erre.

Most elsétál a beton pingpongasztal mellett a vadkomlóval befuttatott szánalmas és használhatatlan labirintusig, elkanyarodik a szomorúfűz kupola felé, majd vissza a mókuskerék irányába. Ki tudja, hányadszor. Mindezt valami mérhetetlen lassúsággal, jelentéktelenséggel, igénytelenséggel. 

Negyven perce. Negyvenöt. Negyvenhat. Negyvenhét. Ötven. Ötvenkét perce. Ötvenöt perce ugyanezek a mozdulatok. Ötvennyolc perce ez a céltalanság. Hatvan perc.

Egy órát tudtam követni ennek az embernek az életéből, és nem jutottam semmire.