Kultúra
- Shutterstock-felvétel

Németh Zoltán: Élő könyv

ÚJ SZÓ ONLINE

2018. július 22. 19:26

Egyik oldaláról a másikra fordul, az évtizedek óta folyton újjáépülő város zaja csak homályosan jut el a tudatáig. Már felébredt, de nincs értelme felébrednie, ezért nem ébred fel. Van úgy, hogy egész délelőtt fekszik a padon, és nem nyitja ki a szemét, mert fölösleges kinyitnia. A szem próbálkozik, kísérletezik, erőnek erejével tágulna, de az agy lezárja a sorompókat, és nem tudhatjuk, rejtőzik-e szemgolyó a bőrredő alatt.

Néhány órával később már a szemközti padon ül, és a tenyerét nézi. A másik kezével geometriai ábrákat ír a levegőbe, mintha a tenyeréről tekerné le az életvonalakat, és feszítené pókhálóként a levegőbe. Lefejti a bőr csíkjait, kifeszíti az ujjaival, hátradönti a fejét, és a csillogó háló geometriájából visszatér a fiatalságába? Valamit magyaráz, talán egy Uber feliratú zöld pólót viselő pakisztáni biciklis futárt képzel maga mellé, vagy azt az elegáns hölgyet, aki lecipzározható kapucnis, szőrmés, vastag, pihe-puha béléssel, hátán csont emblémával ellátott kutyaruhás yorkjával délelőtti sétáját végzi.

Annyira hideg van, hogy a teret, a Park Mirowskit szinte teljesen ellepik a madarak, vadkacsák, varjak, galambok, csókák, száraz kenyérdarabot remélve. Az állatok után a tér lassan megtelik emberekkel is, többségük a közeli Hala Mirowska felé veszi útját, illetve a közeli piacra siet, ahonnét ő is rendszeresen guberál. Vannak, akik nem szoktak vásárolni. Már messziről felismeri azt a vén iszákost, akinek az arcán mindig máshol van sebhely, frissen alvadt vércsomókkal körítve. Az út másik oldalán az a fiatal hajléktalan férfi, aki dühében folyton a közlekedési táblákat és a kerítéseket rugdossa. Arca elszakállasodva, csuklyát húz a fejére, és most is szid valakit az orra alatt. Varsónak van afrikai, feketebőrű hajléktalanja is. Egy törzsfőnök büszke tartásával tűnik fel a távolban, lábán három számmal nagyobb cipő. Arca értelmes, mintha készülő könyvéhez gyűjtene élményanyagot egy csavargó pózában. Aztán feltűnik az az idős, csoszogó férfi, kis kocsijával, aki minden szemetest végigforgat napjában többször is, és kigyűjti a felhasználható alapanyagokat. A járdák rejtett zugait, passzázsokat, beugrókat miniatűr vodkásüvegek szegélyezik, házi oltárként, dús éjszakai életről téve tanúbizonyságot. Bele lehetne kortyolni, de az az igazság, hogy még a szagot is kiitták belőlük. És nem messze fekszik egy idős hölgy is, három bőrönddel, mindben személyes holmik, a legterebélyesebb gesztenyefa alatt ütött tábort három hétre – nemsokára olyan hirtelen tűnik el, mint ahogy megjelent a semmiből. 

2018. június 24. 19:53

Németh Zoltán: Az elkésett hívás

Nem tudja a nevüket, nem kíváncsi rájuk. Új tervet kovácsol, amelyhez a közeli lakótelepi blokk szemetesébe rakott keménypapírhalmok adnak lehetőséget. Megvárja, amíg besötétedik, aztán egy kotorékeb szívósságával kezd neki a munkának, kapaszkodik bele dobozokba. Talán egy lakásátépítés maradványai, de most ő, egy girhes vénasszony vonszolja végig a parkon, egészen a Hala Gwardii beszögelléséig. A dobozokból, keménypapírból falhoz támaszkodó hajlékot rak össze, amelyekre újságpapírt ragaszt. Napok, hetek lassú munkájával rongyokat és újságokat gyűjt, amelyekkel padlótól a tetőig kibéleli a vackot, szinte csak egyembernyi helyet hagyva. Ha mozog, az összegyúrt papírdarabok, rongycsomók a testével együtt mozognak, így biztosítva bent a meleget.

Ami számára talán magától értetődő, természetes fordulat, de a járdán mellette elhaladó gyalogosok némelyikét egyenesen elképeszti, hogy a rövid ideig tartó téli napsütésben most ott ül a papírkunyhóban, és látni, hogy szinte egyfolytában ír. Papírszeletkékre, füzetlapokra, cetlikre, majd pedig egymás után kiragasztja ezeket a viskó külső falára. Egy élő könyv jön így létre lassú, hetekig tartó munkával, amely tudósít lakójáról, és egyúttal összetartja és szigeteli is az építményt. Papírba és rongyokba csomagolva önmagát, kolostori szegénységben rója a sorokat egymás alá, az írás egyúttal melegíti is elgémberedett, fagyos ujjait. 

Március táján azonban munkások érkeztek, az egykori vásárcsarnokot, amelynek környékén ezreket mészároltak le a Wehrmacht alakulatai, majd boksztermet, ahol Európa-bajnokságot is rendeztek, most kulturális-kulináris központtá alakítják. És amilyen gyorsan épült, egyik napról a másikra eltűnt a csodálatos könyvszobor, lakójával együtt.

Néhány héttel később, az első tavaszi napsütésben, a közeli Og­rodowa utca szeméttárolójának lyukacsos épületéhez közeledve szokatlanul fojtogató, elviselhetetlen bűz fogadta a járókelőket. Talán a tavaszi melegben gyorsabban rothad a szemét, de az is lehet, hogy oszló dögtetem árasztja. De nem, ez még ennél is irtóztatóbb szag, ammónia és rothadó, pállott hús talán, a fene tudja. Ha kinyitjuk a tároló ajtaját, valami megmozdul a félhomályban, a görgős műanyag tartályok mögé kuporodva egy elkoszolódott matracon. Most már minden világos. Egy ember az. Kelései, mosdatlan hónalja, felpuffadt szája, romló fogai, nyirkos, elevenen rothadó, vizeletben és izzadságban fürdő teste, gennyes, széteső izmai. Az ember büdösebb, mint a szemét.

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk