Németh Zoltán: Az elkésett hívás

A román stílusú kapubejáró, majd a nyomában feltáruló szalon mögötti park valami egészen fenomenális. Hátul kis filagória, ahol a hatodik sör után majd a kultikus cseh underground íróval fog énekelni éjféltájban, és csodálatos babaarcú cseh nőkkel, akikről már a középkori latin krónikákban is úgy írtak, hogy „mindazonáltal a cseh nők babaarca Isten egyik csodája”. De most még a világ legszokatlanabb konferenciájának résztvevője, ahol hiába a hozott anyag, a nyomtatott szöveg, a napokon és éjszakákon át hajnalig írt, átírt, kihúzott, újraírt mondatok százai, az egykori szamizdatköltő már az elején mind a tizenhat előadót kiülteti a közönség elé, és szokatlanul intim kérdésekkel bombázza. 

A történet végét azonban még ekkor sem sejthette, sőt még akkor sem, amikor a konferencia után egy végtelenül kedves, intelligens poprádi diák kereste meg, épp nemrég jelentkeztem magyar nyelvi szemináriumra a közép-európai tanszéken, mondta, érdekel a magyar irodalom, és aztán egészen váratlanul, szinte a semmiből tette fel a kérdést: a konferencia programjában az Ön neve mellett Szlovákia szerepel, de ugye Ön Magyarországon született? Nem, nem, felelte ő, Szlovákiában születtem, Szlovákiában?, kérdezte a diák hitetlenül, persze hogy ott, válaszolta, Szlovákiában félmillió magyar él, igen?, mondta az egyetemista, nem túl nagy meggyőződéssel, na de ezek a magyarok csak 89, a rendszerváltás után jöttek Szlovákiába, nem?, fejtegette, a rendszerváltás után?, kérdezte ő, ne vicceljen, mondta, félmillió ember?, de, de, erősködik az, hát munka után, ma már mindenki oda megy dolgozni, ahová akar, nyitva a határok, felelte. Nem, válaszolta ő szinte esélytelenül, ezeknek az embereknek az ősei már több mint ezer éve ugyanott élnek, csak a határokat húzták meg máshol, de érzi, ez már túl meredek és követhetetlen a fiatal lélek számára.

Aztán jött a mindent átjáró éjszaka, és fél kettőkor arra eszmélt, hogy már csak négyen ülnek az asztalnál, egy kocsmában, előttük a sokadik sör, az egykori szamizdatköltő a korsó karimájára dőlve alszik, hullámos haja kétoldalt hull a rusztikus asztallapra, gépzene szól, valaki a kelleténél erősebben vág bele öklével egy játékautomata arcába, a társaság tagjai a cseh költészet lehetőségeiről beszélgetnek, és akkor a szamizdatköltő felemeli a fejét: Neked még aludnod is kell valahol, mondja, hívok taxit. Mind a négyen beülnek, a taxi mintha tudatosan a belváros legzugosabb utcáin száguldana át, a kockakövek próbára teszik a Škoda lengéscsillapítóit, majd egy meredek sötét utcán állítja meg a sofőrt, egy kulcscsomót nyom a kezébe, álmos hangon utasít: látod ezt a két fát?, menj be egyenesen a két fa közé, ott egy utacskát találsz, menj végig rajta, találsz egy házat, az egyik a kapukulcs, a másik a házé, keress egy ágyat magadnak, reggel zárd be, a kulcsot tedd a kapu előtt a szőnyeg alá, és a taxi csikorogva elvonult.

A fák sötét lombja alatt szinte esély sincs fényforrást találni, éjfél bőven elmúlt, két szánalmas kulccsal a kezében tapogatózik a földúton, valami hihetetlen, hogy Prága belvárosában ilyen Isten háta mögötti földutak vannak, már öt perce halad ebben a kísérteties ürességben, tapogatózva, arra várva, valaki leüsse, megfojtsa, kést szúrjon a bordái közé, elvágja a nyakát, elképzelhetetlen, hogy ide házat építhet bárki is, már fordulna vissza, háta mögött mégiscsak egy város, a civilizáció, amikor kétszáz méter után a lombok között, a holdfényben megcsillan valami. A kaput természetesen egyik kulcs sem nyitja. Remegő kézzel próbálja ötödször is nyitni, nem megy. Régi trükkökkel próbálkozik, hátrahúzza, előrenyomja, de nem fordul a kulcs. A sötétben végre kitapogatja, két kapu van, ez a kocsibejáró, a kisebb, szinte észrevehetetlen bejáratba illik a kulcs, elfordul, s már bent is van, ez az udvar, amelyből semmit sem lát, nemsokára belép a kísértetházba. Két lehetőség van, fut át a fején, laknak benne vagy nem, és nem tudja, melyik a csábítóbb. Éjjel fél három elmúlt, nem képes rábírni magát, hogy felmásszon az emeletre, lebotorkáljon a pincébe, az első ágyon ruhástul végigveti magát, és szokatlan gyors, gondolattalan álomba mélyed. Fél nyolckor ébred. A földszinten zuhanyt talál, hátizsákjából tiszta ruhát vesz elő, nyugodtan öltözködik. Ha éjjel nem is, most már végigkutatja a házat, amelyről még mindig nem tudja, lakatlan-e. A földszinten példás rend, a bőség és gazdagság jeleivel, az emeleti falépcső megoldásai pazar ízlésre vallanak, az emelet egy része padlásszoba, festmények és szobrok, a tágas kényelem és a sokszínű funkcionalitás keveredik. Két gyerekszoba, hálószoba, dolgozószoba: ez utóbbiban az asztalon könyvek, feljegyzések, és egy óriási, szinte felemelhetetlenül súlyos akta, benne cseh, latin, német nyelvű leírások. Az utolsó bejegyzésre téved a szeme: a páciens kórtana, pszichés problémái, pszichoszomatikus zavarai, fantazmagóriáinak rövid, kíméletlenül pontos leírásai, az őrültség jelei, a várható életút leírása, a halál feltételezhető időpontja. Szinte kővé dermed, hideg acélgyurmává keményednek izmai, és a szíve pár másodpercre teljesen kihagyott, leállt: magára ismert! 

Egyetlen pillanatot sem akart veszíteni. Becsapta az akta fedelét, amelyben száz meg száz pszichiátriai eset leírása kapaszkodott egymásba, őrült sebességgel lerobogott a lépcsőn, felkapta hátizsákját, és kilépett a felkelő nap vad fényébe. Döbbenten vette észre, hogy balkézre irtózatos erejű, legalább tizenöt-húsz méter magas, meredek várfal húzódik, jobboldalt viszont életveszélyes szakadék, tulajdonképpen a fasor és a ház területe tűnik csak stabil pontnak. Végigrohant a fák között, majd kiért egy elvarázsolt középkori térre – a lefelé haladó utca alján egy villamos tűnt fel, habozás nélkül felszállt. Nem akarta elhinni, hogy éppen a főpályaudvar felé tart. 

Már a Párkány felé tartó gyorsról hívta fel a költőt, hogy a házat elfelejtette bezárni, és a kulcsot a zárban hagyta.