Mellár Dávid: Utolsó (Duna-parton X.)

Van a szilveszterben valami jelentéktelen. Valami random, hogy akkor most kell frissíteni és újraindítani mindent. Látszatok, ígéretek. A „másképp lesz” fogadalmak ideje. Nyilván kell valamikor, de miért pont december 31-én? A csillagászati idő által meghatározott mércék például sokkal kézenfekvőbbek lennének. Mondjuk a téli napforduló idején, amely nem is esik olyan távol az emlegetett időponttól. De hát mégiscsak annyira emberi ez az időzónák által szétdarabolt random ünneplés szerte a világon. A kulturális eltérésekről – mint például a kínaiak újéve – már ne is beszéljünk. Az idő relativitásából úgysem tudnánk kilépni, bármennyire is szeretnénk. Talán ez a legszebb az egészben: hogy ami itt a most, az amott már múlt vagy még csak jövő.

Szilveszteri kocsmahangulat. Nem buli. A „kommunisták” közt Pesten. Annak az élménye, hogy van szabad időd, és azt azokkal töltöd, akik fontosak neked. A kis közösséghez való tartozás nélkülözhetetlen emberi érzése. Miközben történik nagyban a világ, egyre bonyolultabban és érthetetlenebbül a virtuális valóság és álhírvalóságok között, szélsőségesedve és háborúzva. De a kollektívra csak úgy lehet valamiféle jósággal felruházott ráhatásunk, ha magunkkal és a mikrokörnyezetünkkel rendben vagyunk. Legalábbis én így képzelem. Ezek létezése és milyensége már önmagában is továbbszövi azt a félelmetesen átláthatatlan hálót, amiben élünk ezermilliárd mód összekapcsolódva egymással és más fajokkal – sőt, létezési formákkal – a környezetünkben.

Ahogy nincs jelentősége, hogy hol töltjük az év utolsó napját, úgy nyer mind nagyobb súlyt, hogy hol töltjük a mindennapjainkat és mit teszünk meg az ünneplés tárgyának. Apró, finom kis hajszáldöntések mentén rajzolódik ki örökös változásban zajló létezésünk. Megpróbálni bekapcsolódni újra abba a ciklikusságba, melyben kertet művelünk vagy részeseivé válunk anyagilag a lokális közösségi termesztésnek és tenyésztésnek. Melyben valamiféle kapcsolatunk lesz azzal, amit látunk, szagolunk, tapintunk és ízlelünk. Megengedni magunknak, hogy csodálattal töltsön el, ahogy a kertünkben vagy egy erdőben a növényeket és az állatokat élni hagyjuk. Nem kaszáljuk le, nem vágjuk ki, nem szólunk bele. Nem mindig látványos, tűzijátékszerű az, ami ünneplésre méltó. Bár a cseresznyerügyek virágba robbanása vagy a mag földből való kicsírázása pótolhatja a megfigyelőt az örömérzet terén.

Talán a legfontosabb az egészben a lokalitás, a környezeti jólét fontossága. A paradicsomi állapot megteremtése kicsiben. Érezni, ahogy megtart egy közösség, amit te magad is fenntartasz. Belátással lenni az olyan analógiákra, hogy ahogy őszre tél, úgy életre halál. De attól még lehet tökéletes íze egy utolsó paradicsomnak is. Persze, ami kicsiben, az nagyban is. Nem mindegy, miként tekintünk magunkra a nagy egész viszonylatában. Hogy képesek vagyunk-e újragondolni magunkat. A fajt, az egész történelmünket. Hogy miért is vagyunk és hogyan. És főleg azt, hogy mennyire részese vagyunk az egésznek, ami ezen a bolygón történik időtlenül. Ha van valami biztos az életformánkban, akkor az a változás. Bármennyire félelmetesen is hangzik.
Ilyen változás, illetve a változásra való reakciónk volt 10-15 ezer évvel ezelőtt a mezőgazdálkodásra mint életmódra való fokozatos áttérésünk. A klimatológusok szerint a legutóbbi jégkorszak ekkoriban ért véget, a több kilométer vastag szárazföldi jégburok olvadni kezdett, a tengerszint változása pedig átrajzolta a Föld térképét. A szárazföldek területe globálisan jelentősen csökkent, Szaúd-Arábia és Irán közé pedig betört a Perzsa-öböl vize. Vagyis eléggé megváltoztak az életkörülmények. Nem bibliai sorscsapásokat idézve, egyik napról a másikra, nem volt meteorit, sem atombomba. Inkább úgy, ahogy mostanában vagyunk a globális felmelegedéssel: ahogy a békát főzik szép lassan.

Visszatérve a bibliai édenkertbe, pontosabban annak helyére, ahol egykor a Tigris és az Eufrátesz találkozásának kellemes éghajlata, a gyümölcsöktől roskadozó fák, a halakban és puhatestűekben gazdag, bőséges vizek éltettek minket. Amíg el nem olvadt a jég, és a víz feltöltötte a tengereket, és a magasabban fekvő, terméketlenebb földekre űzte az ott lakókat. Vagyis vége szakadt az édeni bőségnek – az addig hobbiként gyakorolt mezőgazdálkodás pedig létszükséggé vált. És minél tovább művelték az emberek, annál kisebb eséllyel tudtak később visszatérni kényelmes, fáradtságos munka nélküli életmódjukhoz.

Az Ószövetség az édenkertből való kiűzetéstől, a görög mitológia pedig Pandóra szelencéjének felnyitásától származtatja az addig minden gond nélkül élő emberiség problémáit: az éhínséget, a betegséget és a fáradságos munkát. Vagyis korántsem elképzelhetetlen, hogy a mezőgazdaságra való áttérés volt az igazi eredendő bűne az emberiségnek. De mit is tudunk kezdeni ma mindezzel – a klímaváltozás perspektívájából nézve – a mi kis európai paradicsomunkból? Mert a jelen szétbombázott városai és országai, a modern kori rabszolgatartások, a környezetszennyezések és klímakatasztrófák sújtotta területek egykor édenkerti tájak voltak. A beszántott mezőgazdasági földek pedig erdők helyét foglalják el, hogy annyi ételt termeljünk ki belőlük, amennyivel jóllakunk, sőt! Milyen világ az, ahol elcsépelt közhelynek érzem már azt is, ha leírom, hogy az USA ételhulladékából jól lehetne lakatni egész Afrikát?!

Pontosan ilyen, ahol éhezés és szomjazás, szárazság és árvíz pusztít egyszerre. A mezőgazdasági területek és a tengerszint pedig csak növekszik, mint a GDP.

A jégtakaró fogy, az élhető, édeni területekkel egy ütemben. Mi pedig rombolunk és háborúzunk tovább kőolaj és földgáz után kutatva izzasztó munkával, mintha mindig a mai lenne az utolsó nap, amit túl kell, hogy éljünk.